Kevés helyen van jelen a fővárosban a XX. századi magyar történelem olyan töménységgel, mint a Széna téren – mondta a Budai Hangnak Cserna-Szabó András. Az íróval a legutóbbi, Zerkó – Attila törpéje című kötetéről, a készülő Budapest-nagyregényről és a heavy metalról beszélgettünk.
– A Széna téren lakik, és a szomszédos I. kerületről ír a főváros 150. születésnapjára készülő Budapest-nagyregénybe (23 kortárs beszéli el a 23 kerület egy-egy történetét). Megfordultak itt már világhírű írók, Miroslav Krleza egyenesen kísértetet vélt látni 1916-ban, a Britanniában. Miféle árnyakat fedez fel Cserna-Szabó András a környéken? Milyennek mutatkozik Budapestnek ez a része?
– A Britannia kávéház a Széna tér 7. földszintjén működött (ahol most a Burger King), de később a bérlő nevén futott, Bohuniczky kávéházként. Talán a háború miatt cserélték le a nevet. Ez a XIX. század legvégén épült ház, és a földszintjén működő vendéglátóipari egységek önmagukban megérnének egy regényt. (Bohuniczky Rezsőnek bankja is volt, 1932-ben gombát szedett egy hűvösvölgyi kiránduláson, gombamérgezésben halt meg.) Két éve lakom a Széna téren, magasan, a harmadik emeleten. Eddig nem volt szokásom az ablakban állni, és kifelé tekintgetni, most viszont gyakran teszem ezt. Bereményi Géza nagyon közel lakik, el is kezdtük egymást szomszédnak hívni. Egyszer kinézett az ablakunkból, és akkor ijedten a fejéhez (a kalapjához) kapott: „Ezt én már megírtam!” Harmincegy év alatt tizenháromszor költöztem Budapesten. Amikor új helyre kerülök, rögtön elkezdem feltérképezni. Indulok a könyvtárba, és birtokba veszem a környéket. Így történt most is. Kevés hely van a fővárosban, ahol a XX. századi magyar történelem ilyen töménységgel van jelen, mint a Széna téren. Kinézel az ablakon, és látod, ahogy ’45 vak telén a németek a gyógyszertártól nem jutnak át a Starbuckshoz, vagy éppen ’56-ot, ahogy Szabó bácsiék küzdenek reménytelenül a tankokkal. Pár hete láttam egy fényképet a Mácsai István-kiállításon, amely a Margit körút és a Kis Rókus utca sarkán készült, Mácsai készítette (ott laktak, a ház földszintjén volt a Mecsek presszó). A házat szétlőtték a szovjetek november 4-én. A képen Mácsai felesége jön haza, be van törve a presszó kirakata, és csak annyi látszódik a reklámfeliratból: „kitűnő a hangulat”. Ezt is látom az ablakból.
A kortárs írók nem vállalják a konfrontációt, nehogy baj legyen – Cserna-Szabó András a Kultúrtájban
– Zoltán Gábor is feltérképezte a környéket. Könyveiben, az Orgiában és a Szomszédban a Városmajort és környékét elárasztó nyilasok történetét. Feltéve azt a kérdést is, miért ide vehették be magukat, és hogy miért hallott olyan keveset erről fiatalkorában.
– A „vallási türelmetlenség” egy érdekes történelmi szakkifejezés. Azt jelenti, türelmetlenül várom, hogy a velem nem egy vallású honfitársam lakását, üzletét, ingóságait és egyéb javait birtokoljam. Mindenáron. Ez történt a nyilasokkal is, alig várták, hogy lenyúlják a jó kis budai lakásokat. Zoltán Gábor Orgia című kötete az egyik legbrutálisabb könyv, amit életemben olvastam. Ennél csak az volt brutálisabb élmény, amikor egyszer Zoltán Gáborral söröztünk a Maros vendéglőben, és kint a kertben megmutogatta, mi, hol, hogyan történt a zsidókórházbeli nyilas mészárláskor. Nem példa nélküli dolog ez Budán: amikor 1360-ban Nagy Lajos kiűzi az országból a zsidókat, akkor a budai zsidóknak is távozni kell, házaikba keresztények költöznek. Igaz, négy év múlva visszatérhetnek, és felépítik az új budai zsidónegyedet a Bécsi (Szombat) kapu és a Táncsics (Zsidó) utca környékén – a régi budai zsidónegyed a Fehérvári (Zsidó) kapu környékén állt. 1686-ban a Szent Liga csapatai visszafoglalják Budát a töröktől, és a törökkel együtt harcoló zsidók nagy részét megölik, rájuk gyújtják a zsinagógát. Aztán a keresztények beköltöznek a zsidók házaiba. Amikor az I. kerületbe költöztünk, vettem egy könyvet a lányomnak, A Várnegyed titkai a címe. Gyerekeknek való bédekker „kincskereső” feladatokkal. Minden túra egy-egy vári utca vagy tér felfedezése. Végül én szerettem bele ebbe a könyvbe. Alig várom, hogy menjünk „kincskeresésre”. Amit most írok (egyelőre talán kisregénynek néz ki), az is a budavári zsidókról szól.
– Szentesről, szülővárosából is a Széna térig vezetett tehát az út. Budai lakásra vágyott ön is? Eljutni a barbár alföldi vidékről idáig?
– Nem igazán. Voltam már például évekig angyalföldi, nyóckeres, teréz- és erzsébetvárosi stb. lakos, de a mai napig szentesinek tartom magam. Na jó, kicsit kolozsvárinak is: nagyapám és apám ott születtek, fél évig én is laktam ott. Budapesti identitásom három évtized alatt nem alakult ki, annak ellenére, hogy nem nagyon tudom elképzelni, hogy máshol éljek. Furcsa jószág az identitás.
– Megírta már többször, hogy a barbár pusztának és a görög–latin kultúrának még a gasztronómiája is más.
– A romanizált területek mai napig sok dologban különböznek a Barbaricumtól. Hogy gasztronómiailag is, azt nem én találtam ki, hanem a food studies leghíresebb képviselője, Massimo Montanari. Az Éhség és bőség című könyvében (amit magyarra is lefordítottak) írja, hogy Európa első nagy gasztronómiai ütközése a görög–latin étkezési kultúra és a barbárok „új stílusának” egymásnak feszülése volt. Érdemes elolvasni, ez az európai táplálkozás kultúrtörténetének első fejezete. És Montanari jellemzése nagyjából ma is érvényes: egyik oldalon a bor, a kenyér és az olaj, a másik oldalon a hús és a sör.
– Nemrég Grecsó Krisztiánnak és az ön Sömmi című Rózsa Sándor-regényének ajánlásában is említett Szentesi Zöldi László újságírónak volt egy vitája az alföldi pusztáról. Szentesi Zöldi azt kérte számon Grecsón, hogy miért így ír Derekegyházról: „puszta van, tág puszta, semmi, nyomor”. Mennyit fejlődött ez a vidék az elmúlt évtizedekben?
– Én csak Szentesről tudok nyilatkozni. Tagadhatatlan, hogy az Alföldön van puszta (a „sömmi” a pusztának egyik neve, ezt a „nagy sömmit” festi a zseniális vásárhelyi Tornyai, és a Szentesre települt világszintű Koszta). Nyomor is van, volt is, lesz is. Az is tagadhatatlan, hogy amikor hazafelé megyek vonattal, és átszállok a szegedi IC-ről Kiskunfélegyházán a szentesi „zsuzsivonatra” (aminek sebessége kb. az első magyar vasútvonal, az 1846-os váci vonat tempóját idézi), akkor egy másik világba lépek: elkezdődik a Barbaricum. Az Alföld, a West Balkán, a vízfejű ország B oldala, vagy hívhatjuk, ahogy akarjuk. Ezt a világot a budapesti emberek nagy része nem ismeri, így nem is értheti. De hogy az Alföldön csak puszta lenne, és nyomor, az természetesen erős leegyszerűsítés, durva túlzás. Az utcánkban a kedvenc kocsmám, a Szamárdelelő csárda (1863 óta működik) mellett például éppen McDonald’s épül. Bizarr párosítás. A sokáig romos, főtéri, magyaros-szecessziós stílusú Petőfi szállót, kávéházat és a gyönyörű színházat felújították, működik, közben szombat este tízkor bezár minden, és szellemvárossá válik Szentes. Én elég sokat mozgok balkáni tájakon, és nekem éppen ez a Balkán: a tömegkultúra és a hagyomány, a fancy és a lepukkant, a nyomor és a luxus, a fenn és a lenn, a fény és az árnyék, a régi és az új szoros egymásmellettisége, bizarr együttélése.
– A Sömmiből film is készült volna Pálfi György rendezésében, de végül nem kapott támogatást. Bár talán rosszabbul járt volna, ha megkapják az állami pénzt, de a regényét egy másik rendezőnek adják, hogy gyártson belőle egy Hadik-színvonalú filmet.
– Bár én nem vettem részt a projektben, úgy tudom, kapott támogatást a film, minden előkészület megvolt, már kezdődhetett volna a gyártás, amikor a Filmintézet végül visszatáncolt. Olvastam a film forgatókönyvét, ha Pálfi rendezte volna, abból nem egy Hadik született volna. Bár a Hadikot nem láttam, így nem szeretném minősíteni. Inkább úgy fogalmazok, szerintem különleges, pálfis, emlékezetes film lehetett volna a Sömmi. Nem lett.
– Mostanában folyamatosan történelmi filmeket akarnak látni. Az említett regényből persze inkább lenne eastern, mondjuk, Szomjas György stílusában.
– Ha a Sömmi kapásból nem kapott volna egy fillér támogatást sem, azt jobban értettem volna. Ez a regény ugyanis nem a nemzeti romantika Rózsa Sándorát használja, ezt a kedves alföldi Robin Hoodot, aki elvesz a gazdagoktól, és odaadja a szegényeknek. Rózsa alakja nem igazán lett történelmileg feldolgozva, én egyedül a már említett Szentesi Zöldi könyvét ismerem (Rózsa Sándor – Legenda és valóság – szerk.), ami szembesít a valóság és a legenda közötti óriási szakadékkal. Móricz és Krúdy is csak tovább kavarják a népi romantikus ködöt a puszta felett. A valódi Rózsa Sándor-sztori egy sötét, véres és főként reménytelen történet, még az a dicső fejezet is, amikor a szegénylegények hirtelen megjavulnak, és amnesztiáért cserébe beállnak a szabadságharc seregébe. Nem véletlenül emeli ki egy idő után Sándorékat Kossuth a hadseregből. Olyan mészárlássorozatot hajtanak végre, hogy jobbnak látja kivonni őket a forgalomból.
– Nem kapta még meg a „tarsolylemezes olvasóktól”, hogy meggyalázta Rózsa Sándort és Attila hun vezért, a másik regényhősét?
– Volt már erre is példa. Tavaly az egyik alföldi város könyvtárában voltam, a Zerkó – Attila törpéje című regényemet mutattuk be. A beszélgetés után felállt egy láthatóan tarsolylemezes, solymászszerű fickó. Elmondta, hogy a hunok története egyáltalán nem így zajlott, ahogyan én leírtam. Mondtam, hogy köszönöm, tisztában vagyok vele, ez egy fikció a sok közül. Én állítottam össze százféle különböző verzióból, nem történelem, hanem regény. Ő erre kifejtette, hogy pontosan miként történt a hunok felemelkedése és bukása a valóságban. Látszott rajta, hogy hisz benne. Tulajdonképpen éppen azt csinálta, mint nagyon sok történész, aki kitalál egy verziót, majd mániákusan hinni kezd a saját változatában, addig-addig, míg minden tényt, sejtést és fikciót úgy csoportosít, hogy kijöjjön a saját végeredménye. Nekem azzal semmi bajom nincs, hogy emberek hisznek ebben-abban, ha az Attilával való rokonságunkban hisznek, hát lelkük rajta. Nekem pedig soha nem volt ambícióm, hogy a regényeimben történelmi igazságot szolgáltassak bárkinek is. Csak használom az úgynevezett történelmet a saját sztorimhoz, ezért is furcsa, hogy néha éppen azt nem hiszi el az olvasó, ami „igaz”. Például a Sömmi szabadságharcos Rózsa-csapatának kegyetlenkedéseit mindenki tarantinós túlzásnak gondolta.
– A kulturális életben folyamatosan aknákat kell kerülgetnie az embernek: Térey-ösztöndíj? Petőfi Zenei Tanács? Ki hogyan viszonyul Demeter Szilárdhoz? Akad itt minden hétre vitatéma. Végső soron még az említett Budapest-nagyregény is fővárosi projekt, vagyis azonnal támadható. Mennyire óvatos?
– Én azt látom, hogy ha valaki művészként állami pénzt, díjat, ösztöndíjat, szerepet, lehetőséget stb. kap, akkor rögtön kijelenti, hogy az az adófizetők pénzéből van, őrültség lenne visszautasítani, ráadásul megérdemli. Ha más kap ilyesmit, akkor viszont kiabál torkaszakadtából, hogy az júdáspénz, és az illető áruló. Sorolhatnám a példákat. Én ebbe belefáradtam, hogy mit lehet elfogadni, és mit nem. Vagy senki ne fogadjon el semmit, vagy mindenki hagyjon békét mindenkinek. Nem vagyok óvatos, mert nem tudok független maradni olyan pénzektől és lehetőségektől, amelyeknek köze van a politikához is. De nem hiszem, hogy a Budapest nagyregény projektben való részvételem Karácsony Gergely melletti kampányolás, a Térey-ösztöndíj elfogadása pedig Demeter Szilárd melletti politikai kiállás lenne. Ha 2010-ben Hiller Istvántól József Attila-díjat vettem át, akkor MSZP-s vagy gyurcsányista vagyok? Ha Esterházy 1986-ban Köpeczi Bélától József Attila-díjat vett át, akkor ő kommunista és áruló volt, legitimálta a diktatúrát? Ha Ottlik ’85-ben nem fogadja el Aczél Györgytől a Kossuth-díjat, hamarabb megdőlt volna a Kádár-rendszer? Az orvos ne fogadja el az állami fizetését (amiért megdolgozott), csak mert a kórház igazgató fideszes (jobbikos, szoci, dékás, kétfarkú stb.)? Ennek az egésznek semmi értelme. Nem vagyok óvatos, elfogadom, aztán ha politikai állásfoglalást kérnek tőlem cserébe (amire eddig nem volt példa), majd elmondom. Maximum kicsit több étteremkritikát írok majd. Meg csipszreklámot és horoszkópot... Ilyeneket is írtam már. Fiatal voltam, és kellett a pénz.
– Szerkesztett most egy metálantológiát is, a Stay Brutal című kötet májusban jelenik meg. A műfaj újságírásának az elmúlt évtizedekben egy nagyon sajátos nyelvezete jött létre.
– Imádom ezt a nyelvet, rendszeres olvasója vagyok a Metal Hammer (HammerWorld) magazinnak. Mivel kb. tizenhárom éves korom óta „metalista” vagyok, régi tervem volt, hogy összerakok egy kötetet, melyben irodalmárok (írók, költők, műfordítók, szerkesztők, kritikusok stb.) értekeznek a metalról. 21 szerző írt prózát (novellát, tárcát, vallomást, lemezkritikát, tanulmányt, esszét stb.) 21 dalról, ebből állt össze egy „regényes metáltörténet” 1970-től (Black Sabbath) 2022-ig (Dream Widow). A májusi Margó fesztiválon lesz a bemutató, és a tervek szerint egy zenés előadás is készül a könyvből.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/16. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg, április 21-én.
