Empátia nélkül nem lehet csinálni ezt a munkát – vallja az idén századik születésnapját ünneplő, máig praktizáló I. kerületi háziorvos, Körmendi István. Interjúnkban felidézte első iskolai élményeit a hatéves antiszemitákkal, a német megszállás napját, a zsidóüldözést és a társadalom közönyét, Budapest ostromát, a majdnem megmentett SS-katona történetét, a háború utáni eufóriát és a kommunista terrort, de szó esett napjaink és a Horthy-diktatúra hasonlóságairól és a visszautasított állami kitüntetésről is.
– Amikor egyeztettük a találkozót, felajánlotta, ha kocsival jövök, állhatok a garázsa elé. Közel százévesen is van autója?
– Már nem vezetek, bár még érvényes a jogsim. Van némi derékproblémám, ami nehézzé teszi a vezetést, ezért tavasszal eladtam a kocsim.
– A derékproblémáit leszámítva, hogy van?
– Magasvérnyomással küzdöm. 1986 óta. Szerencsére egyre jobb gyógyszerek állnak rendelkezésünkre, így ez az egyébként gyógyíthatatlan betegség nem akadályoz semmiben. Ezt leszámítva nincs egyéb problémám, de egyre több figyelmet szentelek a szellemi kondíciómra. Ebben a korban már elég jellemző, hogy a régmúlt dolgokra nagyon tisztán emlékszik az ember, míg a tegnapi nap eseményeit nehezebb felidézni. De ezt praktizáló háziorvosként nem engedhetem meg magamnak, és folyamatosan önkontroll alatt tartom magamat. Egyébként az állandó szellemi tréning, a napi munka segít e téren.
– Minek tulajdonítja, hogy ennyi idősen legfeljebb olyan nehézségei vannak, mint egy jó kondiban lévő hatvanasnak?
– Jó a genetikám, valószínűleg ezen múlik a legtöbb. De arra mindig igyekeztem figyelni, hogy ne legyenek plusz kilóim, nem dohányoztam, nem ittam. Az egyedüli önpusztítás a stressz, ami az egész életemet végig kísérte. De úgy látszik, ezt is elég jól bírom.
– A háború előtt származása miatt nem járhatott egyetemre, de 1950-ben szerezte az orvosi diplomát. Azóta óriási fejlődésen ment keresztül az orvostudomány, szinte hetente új gyógyszerek, protokollok jelennek meg. Nem esik nehezére követni?
– Rendszeresen áttanulmányozom a szakfolyóiratokat és az interneten is rengeteg információt találni. Aki ezt a hivatást választja, annak muszáj haladni a korral. Itt van az asztalon a háziorvoslásról írt két kötetes szakkönyvem, 2015-ös kiadás, de már egy részét frissíteni kellene, csak időm nincs rá. Egyébként talán ez a hajlamom, mármint a szellemi aktivitás iránti igényem is hozzásegít ahhoz, hogy nem egy száz évesekre jellemző életvitelt élhetek.
– Az esti órákban beszélgetünk, de a telefonja folyton csörög, a páciensei hívják. Meddig tart a munkaideje?
– Kis túlzással 0-tól 24 óráig. Este hatig rendelek, ezt követően pedig az e-mailen érkezett tanácskérésekre reagálok, telefonon beszélek a betegeimmel. Vagy ők hívnak, vagy én őket. Vannak olyan betegek, akiket lelkileg is támogatni kell a gyógyulásban. Előfordul, hogy egy kis beszélgetés a legtöbb, amit tehetünk. Van egy idős hölgy – ő hívott az előbb –, aki végelgyengülésben van, vele például minden este beszélek 5-10 percet. Ettől megnyugszik, kicsit jobban érzi magát és el tud aludni. Ezt a munkát empátia nélkül nem lehet csinálni.
– Mégis sok olyan orvos, ápoló van, aki az éveken át tartó túlterheltség, vagy épp a rossz körülmények miatt kiég. Tőlük hiába vár empátiát a beteg. Önnek a kiégéssel soha nem kellett szembesülnie?
– Kiégésről nincs szó, ha az ember szereti a munkáját, ha azt hobbiként, mi több szenvedélyként gyakorolja. Hát esetemben erről van szó! Ami miatt olykor betelik a pohár, azok az iszonyú ostoba rendelkezések.
– Bő hét évtizednyi praktizálás után még min tudja ennyire felbosszantani magát?
– Az indokolatlanul nagy bürokrácián és a betarthatatlan szabályokon. Nemrég zárult le az egészségügyi törvény módosítása, ami sok mindent érint, de meglátásom szerint nem teszi hatékonyabbá és jobbá a rendszert. Az eddig jól működő ügyeleti rendszer felforgatása például visszalöki az ellátást jóval az rendszerváltozás előtti időkbe. És ez csak egy, az aggályos rendelkezések közül. Az új törvénytől nem lesz több orvos és nővér, sőt félő, hogy még többen fogják elhagyni a magyar egészségügyet. Több, mint bosszantó, hogy a döntéshozók egyszerűen semmibe veszik a szakma által hangoztatott érveket és erőből nyomnak át intézkedéseket. Felháborító, hogy a Magyar Orvosi Kamara a sajtóból szerzett tudomást a kormány elképzeléseiről, majd miután ezt nehezményezték, a törvénymódosító véleményezésre mindössze öt napot kaptak. A MOK – a téma fontosságának megfelelő alapossággal – 170 oldalnyi terjedelemben adott szakvéleményt. Voltak egyetértő megállapításai, de rámutatott elfogadhatatlan, a betegellátást súlyosan veszélyeztető elképzelésekre. A hatalom, már jól ismert szokása szerint ezúttal is félresöpörve a hozzáértő testület véleményét, egyetlen parlamenti ülésnapon törvényerőre emelte téveszméit. Laikus jogérzékelésem szerint, ez állampolgárok szándékos veszélyeztetését jelenti. Az már csak „hab a tortán”, hogy – bosszúból, ugyancsak örvényi úton – megszűntették a kötelező kamarai tagságot.
– Nyíltan beszél a szabályok áthágásáról. Nem fél, hogy baja származhat belőle?
– Régóta jellemző rám, hogy nehezen tudom magamba fojtani a véleményem, amikor abszurditásokat látok a szakmámban, vagy épp a közéletben, politikában, egészségügyben. Ha emberek jogos érdekéről van szó, bizony alapvetően nagyon békés, szelíd emberből „harcossá” válok. Azért teszem, hogy jobbítsak a helyzeten, de nincsenek illúzióim, ez egy szélmalomharc.
– Pedig az elmúlt évek folyamataiból, vagy épp a tiltakozni merészelő pedagógusokat ért retorziókból sokan arra a következtetésre juthatnak, hogy olyan időket élünk, amikor kifizetődőbb csöndben maradni, a közönyben pedig mindig is erős volt a magyar. Ön ráadásul a mostaninál összehasonlíthatatlanul keményebb időkben szocializálódott, mégsem hallgat. Érte emiatt bántódás?
– A támadásokhoz, illetve a közöny megtapasztalásához nem kellett megszólalni, elég volt belépni az iskola kapuján. Jól emlékszem, édesapám azzal bíztatott, hogy az iskola egy csodálatos hely, ahonnan minden nap gazdagabban, tudással gyarapodva jövök majd haza, a tudás pedig a legnagyobb érték, amit nem veheti el senki. Ennek megfelelően óriási várakozásokkal léptem be az iskola kapuján, hatévesen. Az első órák bemutatkozással teltek, mindenki elmondta, hány testvére van, mivel foglalkoznak a szülei, majd az osztálynaplóban szereplő „izr.” (izraelita) és „rk.” (római katolikus) stb. alapján a tanító néni elmondta, mely napon, melyik osztályteremben lesz az illető gyerek hittanórája. Ez a „leleplezés” elég volt ahhoz, hogy a következő szünetben az érintett, mintegy hat-hét zsidó kisgyereket elkezdje inzultálni, csúfolni, lökdösni, köpdösni, verni az osztálytársak egy csoportja, ugyanolyan, a világ dolgairól mit sem tudó, még írástudatlan kisgyerekek, mint bármelyikünk. Szinte ma is érthetetlennek hangzik: hat éves antiszemiták! Nem értettük persze mi sem, mi történik, mint ahogy az osztály többsége se, akik a történteket passzív közönnyel szemlélték. A későbbi években ez a jelenség állandósult az érettségiig. Amikor először, az iskolában megtapasztaltam ezt, 1929-et írtunk, a közéletben – legalábbis verbálisan – ez a szellemiség uralkodott.. Megvolt hát a táptalaja a későbbi rendszerszintű kegyetlenségeknek.
– Emlékei szerint mennyire volt a társadalom széles rétegeire jellemző a zsidóellenesség?
– A zsidóellenességnek voltak hagyományai, ami meglátásom szerint nem kis részt az akkori katolikus egyháznak és Prohászka Ottokár püspöknek is volt köszönhető. A rendkívül művelt, szociális gondolkodású, de elvakultan antiszemita elveket hangoztató, szenvedélyes szónok gondolatai tömegeket tudtak befolyásolni. Így ezek az ordas eszmék könnyen hatoltak be a családokba. Az a zsidóság, amely az 1867-es kiegyezést követően gyorsan polgárosodott, asszimilálódott és ha az egyéni képességek és körülmények lehetővé tették, akkor gyarapodott. Ebben a közegben szinte természetesnek hatott a numerus clausus, a zsidó fiatalok egyetemi felvételének korlátozása már 1920-ban. Ez a fajta zsidóellenesség nem volt sem Horthy, sem az általa kinevezett kormányok ellenére, de a társadalom széles rétegeit sem zavarta különösebben. Nem keltettek felháborodást a későbbi zsidótörvények és az sem, hogy Németország 1944 tavaszán végül minden ellenállás nélkül megszállta Magyarországot.
– Emlékszik arra a napra, 1944 március 19-re?
– Egy szép tavaszi vasárnap volt. A Teréz körúton lakott a lány, akinek udvaroltam és aki később hetvenhárom éven át a feleségem volt. Az Oktogonnál sétáltunk, amikor nagy dübörgésre lettünk figyelmesek. A megszállás tragikus és nyugtalanító híre addigra eljutott hozzánk, így nem lepett meg a német harci járművek, oldalkocsis motorok és az az egy-két zászlóaljnyi német katona látványa, akik ott vonultak. Nem volt szükség nagyobb katonai jelenlétre, Hitler jól tudta, hogy különösebb ellenállással itt nem kell számolni. A pestiekből nem igazán váltott ki reakciót a bevonulás, a legtöbben közönnyel vették tudomásul a történteket, de biztosan voltak olyanok is, akik kifejezetten örültek. Ezt követően egyébként gyorsan romlott a helyzet, elárasztották a várost a plakátok az újabb és újabb zsidókat korlátozó rendelkezésekkel, amelyek végén ott volt az is: „aki ellenáll, a helyszínen felkoncolandó”. Magyarán nyílt teret adtak a terrornak.
– Ön miként tekint Horthy Miklósra? Vannak, akik szerint a revizionista célokért cserébe oda dobta a zsidókat Hitlernek, míg mások azt emelik ki, hogy a zsidók megmentésére törekedett, amit igazol, hogy a megszállásig nem voltak kitéve életveszélynek.
– Horthy tengerésztisztnek, katonának lehet, hogy jó volt, de politikusnak csapnivaló. Csak sodródott az eseményekkel, miközben a legfőbb célkitűzése a revízió volt, ami kétségkívül a Nyugat óriási bűne. Ha a Trianonban elcsatolt területek visszaszerzéséhez Hitler támogatása kellett – akivel egyébként a legkevésbé sem rokonszenvezett –, akkor megszerezte. A Horthy-korszak eleinte valóban nem veszélyeztette a zsidók életét, később azonban a munkaszolgálatosokat úgy küldték ki a hadszíntérre, hogy lehetőleg minél kevesebben kerüljenek haza élve. Az ő feladatuk volt többek között a taposóaknák puszta kézzel történő felkutatása és felszedése, minden szakértelem, és eszköz nélkül. Sok ezren közülük így vesztették életüket. Az éhezés és betegségek is rengeteg áldozatot követeltek. Horthy egyes „derék” tisztjei kegyetlenkedésének, hatalmi túlkapásainak is sok áldozata volt. Az egyik leghírhedtebb közülük – a nagykátai hóhér néven is emlegetett – Murai alezredes, sok más áldozata mellett Petschauer Attila aranyérmes olimpiai bajnok tragikus sorsáért is felelős volt. A bajnok hivatalos kivételezettségét semmibe véve küldte a halálba. De meg kell emlékeznem olyan katonatisztekről is, akik – életük kockáztatásával is – emberek maradtak az embertelenség korában. Számomra jóleső érzés, hogy egyikük, Csipkés Ernő vezérőrnagy, a főváros – felszabadulás előtti – utolsó városparancsnoka bátor helytállását. Ő – személyemen kívül – több, mint száz üldözöttnek nyújtott segítséget. Sajnos nagyon-nagyon kevesen voltak hozzá hasonló hősies magatartású tisztek a kormányzó szolgálatában. Visszatérve Horthy magatartására, ö a német megszállás idején is pozíciójában maradt. Beszédes a Gróf Teleki Pálnak írt egyik levele is, amelyben azt magyarázza a később öngyilkosságot elkövető miniszterelnöknek, hogy miért nem célszerű a zsidók elleni még erőteljesebb fellépés. „Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam (...) Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk” – írta Horthy. Mindezek ismeretében és a történelmi tapasztalatokat figyelembe véve is elfogadhatatlannak és felháborítónak tartom azt a történelem hamisító Horthy-nosztalgiát és kultuszt, amelyre a mai kormánypártok erőteljesen rájátszanak.
– Hogyan élték túl ezeket a hónapokat és az ostromot?
– Munkaszolgálatos voltam, de szerencsére nem vittek hadműveleti területre, ahol a csendőrök voltak a felügyelők, akik híresek voltak a kegyetlenségeikről. A fővárosban bombázások utáni romeltakarításhoz vezényeltek ki bennünket, a felügyelő keretlegények vidéki kiskatonák voltak, a légynek sem ártottak. Egy napon arról értesültem, hogy a mi századunkat is átveszik a csendőrök és visznek bennünket vidékre, nyugat irányába az akkor már szinte teljesen körülvett Budapestről. Összeszedtem a bátorságom és papírok nélkül, vöröskeresztes szalaggal a karomon elmerészkedtem a Kilián-laktanyáig, ahol a városparancsnokság működött. A már említett városparancsnokot, Csipkés Ernőt családilag ismertük, itt laktak a szomszéd házban, a fia jó barátom volt. Amikor az irodája előterébe értem, épp akkor lépett ki, üdvözölt és be is húzott a szobájába kérdve, hogy miben segíthet. Azt kértem tőle, hogy helyezzen át egy magánkórházba, ahol korábban betanított laboránsként dolgoztam. De hosszútávon ezzel sem oldódott meg a helyzet, a terror egyre nőtt, naponta kellett változtatnunk menedékhelyünket – ekkor már a menyasszonyommal együtt folytatott – bujkálásunk során. Innen is tovább kellett állni, mivel félő volt, hogy a nyilasok itt is razziázni fognak. Ez, mint később kiderült távozásunk után három nappal bekövetkezett: mindenkit, aki nem tudta dokumentálni nem zsidó voltát, a Dunába lőtték.
Az ostrom Pasaréten ért bennünket, végső menedékként a nagybátyám lakásába mentünk. A front 1944 december 25-re virradó éjjel vonult át felettünk igen gyorsan, hiszen azon a részen nem volt nagyobb ellenállás, csak a János-kórház előtt, a Hűvösvölgyi úton alakultak ki komolyabb harcok. Messziről hallatszódtak a fegyverek, de a városnak ezen a részén hamar beköszöntött a nyugalom. Egészen a Várban rekedt németek február 11-i kitöréséig. Mi akkor már apámmal jártuk az utcát vöröskeresztes karszalaggal, igyekeztünk ellátni a sérülteket azokkal az eszközökkel, amik épp a kezünk ügyébe kerültek. Menedékünk közelében találtunk egy SS egyenruhás német katonát lőtt sebbel, fegyvertelenül. Bevittük a házba és elláttuk. Tüdőlövést kapott, de sikerült stabilizálni az állapotát. Jól beszéltem németül, azt szerettem volna mondani neki, hogy „ellenségeknek kellene lennünk, te bennünket agyonlőttél volna, de mi próbálunk megmenteni”. Erre nem maradt idő, mert a házakat átkutatták az orosz katonák – nota bene ukránok, hiszen a II. ukrán hadsereg szabadított fel. Hiába mondtuk a németre mutatva, hogy „kaput”, nagyon dühösek voltak, az orosz front szétlőtt városainak neveit kiabálták és beleeresztettek egy sorozatot.
– Ennyi borzalom és üldöztetés után nem gondolt arra, hogy elhagyja az országot? Hiszen 1948-ban megalakult Izrael és otthont kínált minden zsidónak. Vagy 1956-ban, amikor már egyértelmű volt, hogy a kommunizmus se kíméletesebb, mint a nyilasok.
– Abban, hogy maradtam, valószínűleg közrejátszott, hogy az asszimilálódó zsidóságra és így rám is erősen jellemző volt a magyarságtudat. De inkább az, hogy a háború utáni légkör valóban nagyon felszabadító, mondhatom, hogy euforikus volt. Eszembe sem jutott elhagyni a szülőhazámat. Míg az addigi életemet úgy éltem le, hogy üldöznek a származásom miatt, a háború után csak be kellett sétálnom az egyetemre beiratkozni. Végre orvos lehettem világ életemben erre a pályára készültem, ami annyira nem is meglepő, hiszen ezt a lakásrendelőt, ahol most is ülünk, édesapám alapította, már kisgyerekként, mintegy belenőttem ebbe a hivatásba. A lényeg, hogy nem volt okom menni, még ha a háború után láttam is a mind aggasztóbb jeleket.
– Mit hozott Önnek és családjának a kommunizmus?
– Az a karosszék, amelyben ül és amelyre a betegeimet is ültetem, az egyetlen bútordarab, ami a pasaréti ebédlőgarnitúrájából megmaradt. A nagybátyám története sokat elmond a kommunista terror természetéről: a századelőn a Pesten lefutott némafilmeket felvásárolja apró pénzért és vidéki moziknak kölcsönözte ki. Az üzlet jól ment, pengőt pengőre halmozott és sok évvel később a Váci úton tett szert egy bérházra, amelynek az aljában még mozit is működtetett. A befektetése mellett pedig ott volt a pasaréti lakásuk. Rákosiék aztán elvettek mindent: egy szép napon jött egy fekete autó, nagybátyámat elvitték és élelmiszer-felhalmozás vádjával börtönbe zárták. Pár hétre rá megállt a villa előtt egy teherautó is. Közölték nagynénémmel, hogy két bőröndnyi holmit csomagolhat, azonnali hatállyal kitelepítik Zánkára. A végrehajtók jószívűek voltak, nagynéném elhozhatta ezt a széket, hogy a teherkocsi platóján legyen mire ülnie. Nagybátyám a szabadulása után ment utána, ott halt meg alig 58 évesen szívrohamban. A pasaréti lakásért, a szintén elkobzott Váci úti bérházért és a kitelepítésért később nagynéném kapott tízezer forint kárpótlást és egy józsefvárosi társbérletet. Ilyen tapasztalatok után valóban lett volna indok '56-ban elhagyni az országot, de ez mégsem merült fel komolyabban. A szüleim is idősek voltak már, valakinek át kellett vennie a rendelőt apámtól, ahol most is ülünk. Ez 1957-ben meg is történt. A tíz évvel fiatalabb unokaöcsém nem gondolkodott sokat – azóta is Londonban él – de nekem 33 évesen már nem volt mehetnékem.
– A kormány nem rég ki akarta tüntetni, de nem fogadta el. Miért?
– Bő két évvel ezelőtt a Miniszterelnöki Kabinetiroda e-mailje várt a levelezőfiókomban. Értesítettek arról, hogy a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésre jelöltek és hogy nyilatkozzam, elfogadom-e. Nagy tisztelettel jeleztem, hogy visszautasítom, mégpedig lelkiismereti okoknál fogva. Abszurd dolog lenne egy olyan kormánytól elfogadni kitüntetést, amelynek politikájával nem tudok azonosulni. A visszautasításra két konkrét okom is volt. Az egyik, hogy elfogadhatatlannak tartom Horthy példaképpé emelésének gyakorlatát. A mostani rendszer egyébként is a Horthy-diktatúrára emlékeztet a leginkább: formailag demokrácia és többpártrendszer van – épp úgy, mint akkor –, de valójában semmi, sem az igazságszolgáltatás, sem a jogszabályok, sem a társadalom nem kontrollálhatja a regnáló hatalmat. Egy kézben összpontosul minden és bár van szólásszabadság, ha valaki a hatalomtól függ és felemeli a szavát, kritikát gyakorol, enyhén szólva nem jár jól. Ez a mérgező közeg pedig emberéleteket tesz tönkre, ezt orvosként is tapasztalom, sok kóresettel példázhatnám. A társadalmi igazságtalanságot, a a gazdagok további gazdagítását, a szegények tovább szegényítését elkeserítőnek tartom, ahogyan nehezen viselem az egészségügy és az oktatásügy állapotát is. Mindezek mellett a kitüntetés elfogadását kizáró ok az is, hogy ugyanezt az elismerést kapta korábban Bayer Zsolt is. De így is vannak olyan kitüntetések, amit örömmel elfogadtam.
– Melyek ezek?
– 2022-ben megkaptam a Zsidó Nemzeti Alap Magyarország és Közép-Európa Életműdíját. Külön megtiszteltetés, hogy Herzl Tivadar után második magyarként került be a nevem a szervezet Aranykönyvébe. A díj számomra azért is különleges, mert ezt a szervezetet Herzl hozta létre a zsidó állam megalapítása érdekében, amely napjainkban az Izrael és Magyarország közötti baráti kapcsolatok, különösen a zöld-mozgalmak, a technológiai együttműködés ápolásán munkálkodik. De szintén nagy megtiszteltetés és kicsit elégtétel is volt számomra 2020-ban az akkor ellenzéki többségű Várkerületi Önkormányzattól kapott Díszpolgár-kitüntetés és két életműdíj, amelyekben a Kárpátmedencei Családorvosok Szövetsége és a Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesülete részesített.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/11. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg március 17-én.
