Bár próbálkozások történnek rá, de az európai porondra nem tud felkerülni a kollektív bűnösséget hirdető Beneš-dekrétumok alapján történő igazságszolgáltatás. Összeállításunkból kiderül, hogy az európai bírói fórumok vagy nem foglalkoznak vele, vagy megtalálják a jogi kibúvót, az uniós törvényességi felügyelet pedig elhárítja a problémát.
A Magyar Hang megtudta, hogy az Európai Bíróságon a Beneš-dekrétumokhoz köthető ügy eddig nem fordult elő. Pedig akár az Európai Bizottság, akár a tagállamok kérhetik – kötelezettségszegési eljárás keretében – annak megállapítását, hogy egy adott tagállam teljesíti-e az uniós jog alapján fennálló kötelezettségeit. Tudósítónk az Európai Bizottság egyik tisztviselőjétől megtudta, hogy a testület úgy véli, a „Beneš-dekrétumok” történelmi aktusok, amelyeket a volt Csehszlovákia hatóságai hajtottak végre az Európai Unióhoz való csatlakozása előtt. – Ezért ez a kérdés nemzeti hatáskörbe tartozik, és az érintett tagállamok nemzeti hatóságainak, beleértve igazságügyi hatóságaikat is, gondoskodniuk kell arról, hogy az alapvető jogokat – nemzeti jogukkal és nemzetközi emberi jogi kötelezettségeikkel összhangban – ténylegesen tiszteletben tartsák és védjék – szól az indokolás.
Tavaly Vincze Lóránt, az RMDSZ EP-képviselője is kérdést tett fel ezzel kapcsolatban Didier Reynders igazságügyi biztosnak. Vincze többek között a következőt kérdezte: „Megfelelő kártalanítás biztosítása nélkül, továbbá arra hivatkozva, hogy az állam csupán korrekciót végez a korábban hivatali hibából el nem rendelt, etnikai alapon való vagyonelkobzások terén, valósulhat-e meg – az uniós elvek sérelme nélkül – ingatlanvagyon-elkobzás egy tagállam hatóságai részéről?” Válaszában a biztos azt mondta, hogy „a Bizottság rendelkezésére álló információk alapján úgy tűnik, hogy a jelen ügyben a jogi aktusnak nincs olyan határokon átnyúló hatása, amely az uniós jog hatálya alá tartozna.” Vagyis, az Európai Bizottság nem illetékes.
Megkérdeztük az Emberi Jogok Európai Bíróságát (EJEB) is, hogy ők foglalkoznak-e bármilyen formában a Beneš-dekrétumokkal, vagy az ahhoz köthető ügyekkel. Nos, itt már sikerült ilyen ügyeket találnunk, azonban egyik esetben sem született olyan ítélet, amelyre hivatkozással ki lehetne mondani, hogy a Beneš-dekrétumok alkalmazása napjainkban az európai joggal ellentétes. Fontos tudni, hogy az EJEB az Emberi Jogok Európai Egyezményében leírtak betartását felügyeli, minden jogeset és ítélet ahhoz köthető, hogy az egyezményt nem sérti-e valamelyik rendelkezés. A felperesek ennek tudatában általában az Egyezmény két pontjára hivatkoznak.
Az 1. jegyzőkönyv 1. cikke a következőképpen szól: „Minden természetes vagy jogi személynek joga van tulajdona békés használatához. Senkit nem lehet megfosztani tulajdonától, csak közérdekből, valamint a törvényben és a nemzetközi jog általános elvei által meghatározott feltételek mellett.” Az Egyezmény 14. cikke pedig előírja: „A jelen Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden alapon, például nemen, fajon, bőrszínen, nyelven, valláson, politikai vagy más nézeten, nemzeti vagy társadalmi származáson, nemzeti kisebbséggel való kapcsolaton, vagyonon, születési vagy egyéb állapoton alapuló megkülönböztetés nélkül kell biztosítani.”
Az egyik legérdekesebb ügy 2004-es, Josef Bergauer és 89 társa indította a cseh állammal szemben, majd az ottani jogorvoslati lehetőségek kimerítése után került az ügy a strasbourgi bíróság elé. A kérelmezők – 90 német, osztrák vagy amerikai állampolgár – valamennyien német nemzetiségűek. Ők vagy felmenőik az egykori Csehszlovákiában éltek, amelynek területéről a második világháború után kiutasították őket. 1939. április 20-án a német belügyminiszter rendeletet fogadott el a német nemzetiségű volt csehszlovák állampolgárok német állampolgárságának megszerzéséről. Ezeket a személyeket beleegyezésük nélkül közösen német állampolgárokká tették – ezzel együtt elveszítették csehszlovák állampolgárságukat.
A D4-es autópálya, aminek építése miatt kisajátítottak földeket magyaroktól
Valamennyiüket a Beneš-dekrétumok alapján fosztották meg vagyonuktól és később sikertelenül próbálták azokat visszaszerezni. A cseh bíróságok elutasítása után az emberi jogi bíróság ugyancsak megtagadta a kárpótlást. Indokolásként többek között azt írták, hogy „a kérelmezők vagy elődeik vagyonának kisajátítása röviddel a második világháború után, csaknem ötven évvel ezelőtt történt, jóval az egyezmény (az Emberi Jogok Európai Egyezménye – a szerk.) Cseh Köztársaság tekintetében történő hatálybalépése előtt. Ezenkívül az Egyezmény ítélkezési gyakorlata szerint a tulajdonjogtól vagy egyéb dologi jogoktól való megfosztás elvileg azonnali cselekmény, és nem idézi elő „jogfosztás” folyamatos helyzetét. Ezért a Bíróság azon a véleményen van, hogy a kérelmezőknek nem volt „meglévő birtokuk” az 1. jegyzőkönyv 1. cikke értelmében sem az Egyezmény Cseh Köztársaságra vonatkozó hatálybalépésének időpontjában, sem a kérelem Bírósághoz történő benyújtásának időpontjában. Az a tény, hogy a kérelmezők vagyonának elkobzását továbbra is a nemzeti jogrendszer részét képező elnöki rendeletek alapján hajtották végre, nem változtat ezen az állásponton.”
Tíz évvel ezelőtt a Colloredo Mannsfeld kontra Cseh Köztársaság ügyben a Bíróság kimondta: nem feladatuk, hogy átvegyé a nemzeti bíróságok helyét. „Elsősorban a nemzeti hatóságok, nevezetesen a bíróságok feladata a nemzeti jogszabályok értelmezésével kapcsolatos problémák megoldása” – állt az ítéletben.
Azt viszont megállapították, hogy megsérült a felperes tisztességes eljáráshoz való joga, mert a perben „a tartományi bíróság a második eljárásban hozott határozatát olyan iratra alapozta, amelyet a tárgyaláson nem terjesztettek elő, és amelyet nem mutattak be a feleknek, nem vitatták meg őket, és amely a harmadik eljárás kimenetelét is befolyásolta”. Ezért 6400 euró kártérítés megfizetésére kötelezte a bíróság a cseh államot. Az eredeti kárigény 15 millió euró volt.
Ez a cikk az Új Szó és a Magyar Hang együttműködésével, az International Press Institute és a MIDAS által támogatott NewsSpectrum ösztöndíjprogram támogatásával készült.
