Harminc éve írták alá az Ukrajna nukleáris leszerelését célzó egyezményt Moszkvában

Harminc éve írták alá az Ukrajna nukleáris leszerelését célzó egyezményt Moszkvában

Bill Clinton amerikai elnök (balra), Borisz Jelcin orosz elnök (középen) és Leonyid M. Kravcsuk ukrán elnök (jobbra) 1994. január 14-én kezet fognak, miután aláírták a nukleáris leszerelési megállapodást a Kremlben (Fotó: AFP via Europress/Sergey Supinski)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Ezerhatszáz nukleáris robbanófej – ekkora arzenállal rendelkezett Ukrajna, harminc évvel ezelőttig. 1994. január 14-én írták alá Moszkvában azt a háromoldalú egyezményt, amelynek értelmében az ukrán atomfegyvereket Oroszországba szállították, hogy ott szétszereljék azokat. Az Egyesült Államok, Oroszország és Ukrajna elnökei által szignált megállapodásban a kárpótlásról sem feledkeztek meg, a leszerelésért cserébe az ukrán fél biztonsági garanciákat kapott, illetve ígéretet az atomerőművei üzemanyagának folyamatos ellátására. Moszkvában egy másik dokumentumra is fontos aláírások kerültek: Borisz Jelcin és Bill Clinton megegyeztek, hogy átprogramozzák nukleáris fegyvereik irányító berendezéseit, így közel fél évszázad után a két szuperhatalom már nem célzott egymásra.

A moszkvai csúcstalálkozó a béke irányába tett hatalmas lépésnek tűnt, eredményeit ugyanakkor az Ukrajna ellen indított 2022-es orosz támadás fényében is vizsgálhatjuk. Arra ugyan az alternatív történelem híveinek kell választ találniuk, mi történt volna, ha keleti szomszédunk nem szabadul meg atomarzenáljától, mégsem feledkezhetünk meg róla, hogy a háború kitörésekor Vlagyimir Putyin éppen az ukránok lehetséges nukleáris fegyvereivel indokolta az agressziót. Ez persze ugyanolyan átlátszó magyarázatnak tűnt, mint a „nácitlanítás”, vagy a genocídium – az orosz kisebbség tervezetten végrehajtott lemészárlásának – megakadályozása, mégis érzékeltetheti, hogy milyen szerepet játszanának a konfliktusban a valódi atomfegyverek. Nem véletlenül okozott három évtizede belpolitikai válságot Ukrajnában a leszerelés: a nagy testvér ölelő karjaitól való félelem miatt sokan ragaszkodtak a csapásmérő eszközökhöz.

Leonyid Kravcsuk ukrán elnök 1994 januárjában a politikai karrierjét is kockára tette a moszkvai megállapodás sikere érdekében – erről ő maga beszélt, miután megérkezett az orosz fővárosba. Az ukrán törvényhozás tagjai pedig örömmel szaván fogták volna, a kommunista frakció még a megállapodás aláírása előtt kezdeményezte az államfő leváltását, és számos mérsékelt képviselő is elfogadhatatlannak minősítette az egyezményt, amely után Ukrajna nem volt többé atomhatalom. Kravcsuk karrierjét végül valóban derékba törte a leszerelési megállapodás, a júliusi elnökválasztáson alulmaradt az „oroszbarát” Leonyid Kucsmával szemben. Kellett ehhez persze a krími válság is – a szeparatisták az Ukrajnától való elszakadásért küzdöttek –, amely már harminc évvel ezelőtt jelezte, hogy a jelentős orosz kisebbséggel bíró területek potenciális konfliktuszónákká válhatnak. Erre a demográfiai törvényszerűségre utaltak a választási eredmények is: Kravcsuk tarolt az ország nyugati részén, az oroszok által lakott keleti és déli területeken azonban Kucsma verhetetlennek bizonyult.

A független Ukrajna első államfője a bukása után is maradt a politikában, 2006-ig parlamenti képviselőként dolgozott. A békés átmenet és a leszerelési program atyja két és fél hónappal az orosz támadást követően, 2022. május 10-én hunyt el.

A nukleáris konfliktus veszélyének csökkentése már a hatvanas években kulcskérdéssé vált. Az 1962-es kubai rakétaválság – a karibi szigetországba telepített szovjet fegyverek miatti konfliktus kis híján atomháborúhoz vezetett – egyértelművé tette a szemben álló felek számára, hogy a teljes pusztulást megelőzendő az ügyet rendezni kell. Nem sokkal később megindultak a fegyverzet mérséklésére irányuló tárgyalások, 1968-ban pedig aláírták az atomsorompó-egyezményt, amelyben az akkori öt atomhatalom – az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Franciaország, az Egyesült Királyság és Kína – rögzítette, hogy nem segítenek további országokat nukleáris fegyverhez jutni.

A két szuperhatalom 1972-ben, majd 1979-ben döntött az atomarzenál korlátozásáról, ez volt a két SALT-megállapodás, amelyek annak ellenére tettek nagy lépést a békés együttélés irányába, hogy elsősorban a hordozóeszközökre vonatkoztak, és nem garantálták a feleknek a helyszíni ellenőrzést. A pusztító kapacitás kordában tartása még Vlagyimir Putyin regnálásának elején is napirenden volt, 2003-ban írták alá a moszkvai szerződést – hivatalos nevén a SORT-ot –, amelyet a 2010-ben megkötött új START-egyezmény váltott fel. Ennek értelmében a fegyverek összesített száma nem haladhatta meg a 700 hordozóeszközt, valamint az 1550 robbanótöltetet és a 800 indítószerkezetet. Ezt a megállapodást mondta fel Oroszország 2023 februárjában (korábban az Egyesült Államok is visszavonta több vállalását).

Vlagyimir Putyin tavaly többször is hangsúlyozta, hogy országa megkezdte a nukleáris triád megerősítését, vagyis a szárazföldi, a légi és a vízi csapásmérő eszközök fejlesztését. Tavaly októberben rakétatesztekkel adott nyomatékot szavainak, majd novemberben aláírta az atomcsend-egyezmény ratifi kációjának viszszavonását. Az ENSZ közgyűlése által 1996- ban elfogadott dokumentum elvben a globális biztonság garanciáját jelenthetné, a nukleáris technológiával bíró országok közül azonban csupán három – Franciaország, az Egyesült Királyság és Oroszország – ratifi kálta. Utóbbi kilépésével pedig már csak ketten maradtak, akik hivatalosan is támogatják az atomcsendet.

Ez a cikk a Magyar Hang 2024/1. számában, az Időgép-mellékletben jelent meg január 5-én.