A csernobili katasztrófa után egy magyar jelentésben a szovjet és a magyar tájékoztatáspolitikát is kritizálták. A tanulmányt persze végül betiltották, csak nemrég ismerhettük meg. Vezető szerzője nagypapám bátyja, a napokban elhunyt Csom Gyula volt.
Június 27-én, 88 éves korában meghalt a Széchenyi-díjas Csom Gyula, a BME TTK egykori dékánja. Nagypapám testvére, a családban csak Gyuszi bácsi. A Magyar Atomfórum Egyesület gyászhíre azt emelte ki: a BME oktatóreaktorának építője, a Nukleáris Technikai Intézet első igazgatója. Tervezőmérnökként egyaránt kutatott és oktatott, diákjai úgy emlékeznek rá, mint akinek rengeteget köszönhetnek. A reaktortechnika mindig is idegen terület volt számomra, az atomerőművek üzemtanáról írt könyveit csodáltam, de persze sok mindent nem értettem belőlük. Pályájának fordulópontjai mégis éppúgy inspiráltak és csodálattal töltöttek el, mint műveltsége, érdeklődése és nem utolsósorban humora. A BME-n köszönthette a Nobel-díjas Wigner Jenőt és Teller Edét, a Széchenyi-díjat még Göncz Árpádtól vehette át, míg a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét már 2010 októberében kapta meg. Néhány fontosabb pillanatot idézek fel az életéből.
Hogy mondják kínaiul, hogy sík és döféspont?
Nagyapám bátyja a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán végzett, majd az ötvenes évek második felében az ELTE fizika szakán folytatta. A forradalom idején negyedik évfolyamos volt a BME-n, október 22-én részt vett az egyetem aulájában rendezett nagygyűlésen, másnap pedig az egyetemtől a Bem-szoborig tartó vonuláson. Ugyan aggodalommal töltötte el a Horthy-rendszer berendezkedésének esetleges visszatérte is, de a Rákosi-rendszertől talán még inkább viszolygott (nem sokon múlott, hogy a Kisapátiban és Lesencefaluban élő családtagok közül többeket nem minősítettek kuláknak). Talán ennek, a politika visszautasításának is volt az eredménye, hogy a sokat emlegetett Lévai András professzor hiába szerette volna már 1958-ban felvenni tanársegédnek a Hőerőművek Tanszékre, ez csak egy évre rá jött össze.
Nem mondhatni persze, hogy a pálya megkezdésével sokat késlekedett volna. Főleg, hogy már másodéves hallgatóként demonstrátor volt az Ábrázoló Geometria Tanszéken, így tanította ott a frissen érkezett kínai diákokat. A velük való kapcsolatban pedig sokkal több báj volt, mint amilyeneket ma a Fudan Egyetem kapcsán sokan elképzelnek. (Olykor sajnos nemcsak a kínai kommunista rezsimet, de magukat a kínai diákokat is megítélve.) Nagynéném jegyezte le ezt a történetet, amit még Gyuszi bácsi mesélt neki: a szerkesztés tanítása előtt egyáltalán végig kellett venni, mit jelent a sík, az egyenes vagy a döféspont. Aztán a hepatitiszjárvány ledöntötte nagypapám bátyját is, végül kimaradt egy évet, így korábbi kínai tanítványainak évfolyamtársa lett. Amiből szórakoztató helyzetek születtek: a kínaiak nagyon igyekeztek előre köszönni, nagyapám bátyja viszont ragaszkodott az egyenrangúsághoz, végül pedig már nyolc-tíz méterre egymástól odaköszöntek, csak hogy megelőzzék a másikat.
Két Lada erejével
Csom Gyula fontos szerepet vállalt az atomenergetikai képzés kiteljesítésében, Lévai vezetése alatt pedig részt vett a BME oktatóreaktorának megépítésében. Erről 1961-ben az Országos Atomenergia Bizottság döntött, 18,5 milliós támogatást felajánlva a projektre. A moszkvai Kurcsatov Intézetbe kiutazva az egyetemet már nagyapám bátyja képviselte. Az építkezés végül 1967-ben kezdődött, a létesülő Egyetemi Atomreaktor vezető főmérnöke pedig végül Csom Gyula lett. Így elsősorban ő felelt a nemrég fél évszázadossá vált egyetemi atomreaktor létrejöttéért. A magyar nukleáris szakemberek képzésének máig ez a legfontosabb bázisa. Nagyapám bátyja alapító igazgatója lett a BME Nukleáris Technikai Intézetének, azt húsz éven át vezette.
Naponta százszámra haladnak el mellette diákok, a kettős elektrozáron viszont kevesen juthatnak át, fogalmazott 1983-ban a Népszabadság, hosszan részletezve a különböző óvintézkedéseket. Tudom, az atom nem játék, vetette fel Sáfrán István szerző, Csom Gyula ugyanakkor úgy válaszolt: – Sem félni nem kell tőle, sem túlértékelni. Ha úgy tetszik, ez a reaktor is egy a BME több tucat laboratóriuma közül. Itt is anyagokkal foglalkozunk, legfeljebb ezek tulajdonsága különbözik a többitől, így az eszközök is másfélék.
Nyilván vannak jogos aggodalmak a nukleáris energiát illetően, de a felesleges félelmeket Csom Gyula mindig igyekezett eloszlatni. Például a Népszabadság szerzőjéét, miszerint nem szokatlan-e egy ilyen különleges üzemet a belváros szívébe telepíteni. – Amire gondol: téveszme. Az úgynevezett nukleáris megfutás lehetősége kizárt, mert önmagát fojtja el a reaktor. Egyébként is az egész létesítmény teljesítménye nem haladja meg a 100 kilowattot. Ez hozzávetőleg két Lada erejével azonos. Igaz viszont, minden egyéb tulajdonságát tekintve ugyanúgy működik, mint a 13 ezerszer nagyobb paksi – érkezett erre a válasz.
Teller Ede védelmében
Büszkén mesélte is, hogy az első reaktort negyven évvel korábban helyezték üzembe az Egyesült Államokban, a folyamatban pedig olyanok is részt vállaltak, mint Wigner Jenő vagy Szilárd Leó. Az atommagok és az elemi részecskék elméletének továbbfejlesztéséért Nobel-díjat kapó Wignert nagyapám bátyja 1988-ban már a BME TTK tudományos és általános dékánhelyetteseként köszönthette. (Később nyolc évig a dékáni posztot is betöltötte.)
A műegyetemi atomreaktort a rendszerváltáskor meglátogatta a szintén világhírű Teller Ede is. A Jövő Mérnöke számolt be róla 1990-ben, hogy bár Csom dékán szerette volna röviden köszönteni őt, de Teller rögtön inkább a reaktor működéséről kezdte kérdezgetni. „Csom Gyula utoljára egyetemi vizsgán érezhette magát hasonló helyzetben, bár az is igaz, hogy ilyen »vizsgáztatója« talán sohasem volt. Teller professzor láthatóan elégedett volt a válaszokkal, sőt a reaktor működését bemutató – az egyetemen kifejlesztett – szimulátor kapcsán őszinte elismerését fejezte ki, talán egy kicsit hitetlenkedett is a teljesítmény láttán” – olvashattuk a tudósításban.
Egy éve rá Teller díszdoktori kitüntetésekor pedig Csom Gyulának meg is kellett védenie a világhírű tudóst, miután A Jövő Mérnökében cikket közlő P. Alex csak mint bombagyártóként hivatkozott rá, a hidegháború fő élharcosának és következetesen Edward Tellernek nevezve őt. (Ezek a vádak a rendszerváltás előtt voltak különösen gyakoriak.)
„Hirosima bombázása után derült ki, hogy Oppenheimer részt vett annak a határozatnak a meghozatalában, miszerint előzetes figyelmeztetés nélkül bombázni kell a japán városokat. Teller véleménye ennek éppen a fordítottja volt. »Meggyőződésem, hogy a meglepetésszerű, tragikus bombázásra nem volt szükség«, írta »Hirosima hagyatéka« című könyvében. Úgy vélte, elegendő lett volna a bomba hatását úgy demonstrálni, hogy az egyetlen embert se öljön meg. Igaz, Teller nem írta alá a Szilárd Leó által kezdeményezett tiltakozó memorandumot, de nem azért, mert egyetértett a japán városok bombázásával, hanem – véleményem szerint is lehet vitatkozni e nézetével –, mert úgy vélte, hogy e kérdésben nem a tudósoknak kell dönteniök. (…) Feltehető a kérdés: vajon nem az a feketében-fehérben gondolkodás tekinthető-e a sztálinista örökség maradványának, amely szerint az emberek két csoportba sorolhatók: jók vagy rosszak, ördögök vagy angyalok csoportjába? Tellert az elmúlt rendszer helyezte az ördögök sorába. Nem kellene végre objektívebben és igazságosabban értékelni az embereket?” – vetette fel válaszcikkében a BME akkori dékánjaként.
A betiltott Csernobil-tanulmány
Több mint három évtizeden keresztül csak a legszűkebb szakma ismerhette a csernobili reaktorkatasztrófáról szóló magyar jelentés részleteit. A nukleáris technika kutatóinak munkájába kevésbé lát bele a nagyközönség, a legtöbben egyébként sem igazodnának el a részletekben. És ha viszonyulni kell hozzá, akkor is bizalmatlanok sokan, veszélyesnek és helyettesítendőnek tartják a technológiát. Egy olyan szörnyű baleset pedig, mint amilyen a csernobili volt, igazolhatja is ezeket a félelmeket. Főleg, ha a tájékoztatás utána olyan, amilyen a nyolcvanas évek autoriter rendszereiben volt.
Nem csoda így, hogy az az 1986-os jelentés sem juthatott el a nagyközönséghez, amit magyar kutatók állítottak össze. Az Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár (OMIKK) által (majdnem) kiadott tanulmányt a Műegyetem professzorai írták: Csom Gyula vezetésével Bede Gábor, Nagy Mihály, Virágh Elemér és Gács Iván. Az elemzést végül 2019-ben Aszódi Attila tette közzé a HVG.hu-n.
Nemcsak a balesethez vezető okokra térnek ki a szerzők, de vizsgálják azt is, a tömegtájékoztatás hogyan rontott tovább a helyzeten. Amit mi csak a Csernobil sorozat nyomán csak úgy ismerünk: a helyzet „nem jó, de nem is tragikus.” A tanulmány egyértelműen bírálta mind a szovjet, mind a magyar tájékoztatást. Előbbit indokolatlanul szűkszavúnak, nem kellő időben és hiányosan informálónak nevezve.
„Több napon keresztül az volt a benyomás, hogy mindenről késve, akkor adtak tájékoztatást, amikor más forrásból már úgyis ismerte mindenki a fejleményeket. Mintegy kikényszerített tájékoztatásnak tűnt az összes közlemény. (…) Érdekes módon a fenti alultájékoztatás mellett kaptunk a Szovjetunióból olyan információkat is, amelyek a közölt formában inkább zavart keltettek, mintsem segítettek a tájékozódásban. (Pl. több szovjet politikus és tudós közölte: »pedig az RBMK a legbiztonságosabb reaktortípusok egyike«.) Véleményünk szerint ez egyrészt nem áll fenn (l. 3. fejezet), másrészt erre hivatkozva sokan feltették a kérdést, hogy »akkor milyen a többi?«”
Magyarország tájékoztatáspolitikájában pedig egyaránt megtalálható volt a szerzők szerint az alul- és a túlinformálás, és esetenként a (jóhiszemű) félreinformálás. „Néha az volt az érzés, hogy az embereket nem kezelték felnőttként, féltek a nyílt tájékoztatástól. Néha görcsösnek tűnt az emberek megnyugtatására irányuló igyekezet. Az emberek ettől – ahogy az lenni szokott – nem hogy megnyugodtak volna, inkább idegesebbekké, gyanakvóbbakká váltak, és a nyilvánvaló igazságokat is nehezen fogadták el.” A tanulmány bírálta azért a nyugati közléseket is, szenzációhajhászást és pánikhangulat keltésére való igyekezetet emlegetve. Sok esetben felmerült szerintük az atomenergia-ellenesség keltésének szándéka, másrészt a történteket a Szovjetunió elleni indulatok felkorbácsolására használták. A rendszerváltás előtti időket ismerve nyilván persze lehetett ebben is igazság, még ha minden akkori Nyugat-kritikát érdemes fenntartással kezelnünk. Emellett viszont a tanulmány kiemelte azt is, hogy nagyon sok objektív, mélyen elemző írás, józan értékelés látott napvilágot a nyugati tömegtájékoztatásban.
Aszódi a tanulmány betiltását teljes léptékvesztésnek nevezte, szerinte az súlyos hiba volt a magyar hatóságok részéről, a jelentésben leírtak pedig ma is helytállóak. Az 1986 júniusi tanulmány letiltásáról a hosszú életet megélt, 2012-ben elhunyt Bányász Rezső döntött annak idején.
Fukushima után
A csernobili katasztrófa, majd a megújuló energiaforrások iránt megnövekedett igény jobban megrengették a bizalmat. Az Európai Nukleáris Társaság üléséről 1992-ben beszámoló Magyar Nemzet is arról érdeklődött, lehet-e biztonságos az atomenergia termelése? Hogyan kerülhető el egy újabb katasztrófa? – Százszázalékos biztonságú berendezés természetesen nem képzelhető el; ez minden emberi alkotásra érvényes. Az viszont tény, hogy nagyon biztonságossá tehető. Olyannyira, hogy a kockázat gyakorlatilag elhanyagolható. Igaz, ezt a véleményt az elmúlt évek néhány eseménye megingatta az emberekben. A sajtóra is hárul az a feladat, hogy minden információt tárgyilagosan közvetítsen – felelte erre a Magyar Nukleáris Társaságot akkor elnöklő Csom Gyula.
Fukushima után újra élesen felvetődött a kérdés, nálunk például Paks bővítése kapcsán. Az LMP 2011-es, budapesti kerekasztalán viszont a közmegegyezés leginkább az volt: veszélyes üzemről van szó, de rövid időn belül kiváltani nem tudjuk az atomenergiát. Jávor Benedek mindenesetre olyan kockázati tényezőkre is felhívta itt a figyelmet, mint egy terrortámadás, meteorbecsapódás, esetleg emberi mulasztás. És a Greenpeace kampányfelelőse, Rohonyi Péter is úgy látta: a fukushimai balesettel megdőlt az elmélet, hogy a technikai fejlődés miatt Csernobil után már nem kell komolyabb atomkatasztrófára készülnünk. Azt Csom Gyula is leszögezte ezen a beszélgetésen, hogy a lehető legszigorúbb biztonsági szabályozásokra van szükség, viszont nagy hibának nevezte, hogy lemondjunk az atomenergiáról, rövid távon nem is tartotta reálisnak a megújuló energiaforrások ehhez szükséges mértékben történő bevonását.
A zöld szempontok persze eközben foglalkoztatták őt is, az elmúlt években pedig újabb könyvet írt, leginkább a fenntartható fejlődés lehetőségeire koncentrálva. 1932. november 8-án született Kisapátin, nyolcvannyolc évesen halt meg, annyi mindent megélve, amiről mások csak álmodni mernek. Nagyszerű ember volt, hiányozni fog.
