Több hozzászóló is akadt, aki sérelmesnek találta, hogy egy Facebook-bejegyzésben párhuzamba állítottam a Nemzeti Múzeumban, illetve a Nemzeti Színházban történteket. Azt a kérdést feltéve, hogy ha a fülöp-szigeteki melegekről készült fotók elegendőek a kirúgásra, akkor egy súlyos baleset vajon szintén az lesz-e? Vasárnap voltam még erre kíváncsi, tehát egy nappal azelőtt, hogy Vidnyánszky Attila valóban beadta a felmondását. (Nem felajánlotta, hanem ténylegesen felmondott – erősítette meg a Hír TV csütörtök esti műsorában.)
A vezérigazgató is úgy ítélte meg, hogy a végső felelősség – vezérigazgatóként és rendezőként – azért mégis csak az övé. Akkor is az lenne, ha valóban nem jutott volna el hozzá a jelzés évekkel ezelőtt, hogy a díszletelem veszélyes lehet. Ettől még legyünk persze jóindulatúak: a kockázat súlyosságával feltehetőleg ő sem volt tisztában, és nem kívánta szándékosan veszélyeztetni egyik színészét sem.
Az érdekes az egészben a két ügy utóélete. Vidnyánszky felmondott, Csák János miniszter viszont ezt nem fogadta el, a jobboldali intézményvezetők pedig gyorsan felsorakoztak a vezérigazgató mögött. L. Simon mellett eközben elvétve állt ki bárki is kormányoldalról. Valóban azt gondolnák, hogy a Dúró Dóra által kirobbantott balhéban L. Simon méltatlanná vált? Sokkal inkább lehet szó arról, hogy nem mertek nyíltan szembemenni a központi akarattal. Vidnyánszky ügyében ehhez képest pontosan azt mondták, amit a kormányzat hallani akart tőlük.
Mindez erősen megkérdőjelezi azt, hogy itt valami lojális, összetartó közösségről lenne szó. Korábban nem egy példa szintén azt mutatta, hogy a jobboldali tábor inkább meghúzza magát, ha egy addig megbecsült tagjára megadják a kilövési engedélyt. Amikor viszont valaki mellett fel kell sorakozni, akkor felsorakoznak. Nehéz nem azt gondolni, hogy puszta egzisztenciaféltésből, bármiféle elvi megfontolás nélkül.
Közben ráadásul L. Simonra intézményvezetőként kevés panaszunk lehetett, míg az egykor zseniális rendezőként ismert Vidnyánszky kevéssé virágoztatta fel a Nemzeti Színházat. L. Simon ügye nevetséges műbalhé, és erősen gyanítható, hogy másfajta bizalomvesztés is szerepet játszott az elbocsátásban. Vidnyánszkyé viszont valódi ügy, és még ha az ítélkezéssel érdemes is óvatos lennünk, azért az azonnali mentegetése, sőt, dicsőítése már egy másik kategória. Úgy tűnik, nálunk továbbra is csak annak van következménye, ha a központ valakire megharagszik.
