Recep Tayyip Erdoğan török elnök testőrei augusztus 20-án, Budapest belvárosában földre tepertek és bántalmaztak egy magyar állampolgárt, a Budapesti Rendőr-főkapitányság szerint ugyanakkor ez nem értékelhető az együttélés szabályaival történő nyílt szembehelyezkedésként. Szeptember 12-i határozatuk alapján a testőrök kiemelt személyvédelmi feladatokat láttak el, és ebbe belefér egy kis verés, felesleges tehát panaszkodni.
Nem ez volt az egyetlen fájdalmas és következmények nélkül maradt támadás aznap: Orbán Viktor az államalapítás ünnepén látta vendégül „Magyarország barátait”, vagyis – néhány bukott és/vagy börtönnel fenyegetett európai vezető mellett – az azeri elnököt, a katari emírt, a kirgiz elnököt, a tatár elnököt, a már említett török elnököt, a türkmén elnököt és az üzbég elnököt. Koccintottak az európaiságot a kereszténységgel elválaszthatatlanul összekapcsoló Szent István tiszteletére.
Ugyancsak nehezen gyógyuló sebet ütött a keresztény-konzervatív kurzus nemzeti büszkeségtől dagadó keblén az a sokat emlegetett orosz történelemkönyv, amely voltaképpen meggyalázza 1956 emlékét. Amikor ugyanis a kivénhedt fasisztákból álló martalóc csapatok az emberséges szovjet hatalom ellen törtek, kezükben a nyugati ügynököktől kapott fegyverekkel, évtizedekkel vetették vissza az országot a fejlődésben. Legalább olyan ostobák voltak, mint a velejéig náci ukránok, akik nem kérnek a jótevő Putyin adományaiból.
A magyar kormány szövetségi prioritásait ismerjük, egy kis nemzeti érdekvédelem mégis jól esne a lelkünknek. Semmilyen hatással nem lenne a diplomáciai kapcsolatokra, ha kiadnak egy-egy kemény hangvételű nyilatkozatot, és berendelik a török, aztán az orosz nagykövetet, de a színjátékot látva legalább úgy érezhetnénk, hogy valóban „Magyarország az első”. Ehelyett kínosan kerülik a témát.
A kötcsei piknikre igyekvő „szellemi elit” aztán magyarázatot adott a gyáva hallgatásra: „nem az volt a könyvben” és különben is „mit tehetnénk?” A megélhetési hazafiak úgy álltak a „dollárbaloldali” mikrofonok gyűrűjében, mint a szobatisztának mondott kisgyerek, aki a vendégség közepén szarja össze az ünneplő nadrágját. Tudja, hogy baj van, és már a szagot is érzi, de ha nem mozdul, talán senki sem veszi észre. Csakhogy a szagot sajnos már mi is érezzük, a hatalmat legitimáló értelmiség messziről bűzlik. Ha érdekük úgy kívánná, még a háborúpárti Zrínyit jogosan felnyársaló vadkant is rehabilitálnák. Ez lett mára a „konzervatív” szellemi honvédelemből: ócska opportunizmus.
