A Könyvfesztivál miatt érkezett áprilisban Magyarországra a fiatal dán írónő, Anne Cathrine Bomann. Regénye, az Agathe a Jelenkornál jött ki, és egy nyugdíjazás előtt álló francia pszichológus szorongását, depresszióját mutatja be. A szerzővel beszélgettünk skizofréniáról, terápiáról és arról, miért választja valaki ezt a szakmát.
– Első regénye, a Jelenkornál most magyarul is megjelent Agathe a modern ember magányát, érzelmi ürességét mutatja be. Megirigyelte honfitársa, a hasonló témákat körüljáró Janne Teller sikerét?
– Valóban dán volna? Nem is igazán tudatosult eddig bennem. Nem olvastam őt azelőtt, hogy írni kezdtem volna, de azóta már pótoltam ezt a hiányosságot. Szóval nem mondható, hogy miatta kezdtem volna.
– Kik hatottak akkor önre?
– Az utóbbi időkben főleg Tine Høeg verses regénye, a Nye rejsende. Aminek briliáns a nyelvezete, és a humora is nagyon szerethető.
– Nem főállású író, pszichológusként dolgozik Koppenhágában. Az Agathe hőse, a nyugdíjazás előtt álló francia férfi szintén ezt a szakmát választotta, bár már megcsömörlött benne, számolja vissza a terápiás órákat, mígnem egy német páciens érkezése meg nem változtatja a napjait. Mintha egészen személyes élményekből dolgozna, pedig fiatal kora nem indokolna ilyen kiábrándultságot.
– Ebben van igazság, több közös dolgot találhatunk bennünk. Olyan alapvető dolgokat, mint mikor csak az jár a fejedben, micsoda terhek nyomják a vállad. Aztán kimész az emberek közé, és tapasztalod, mennyivel nehezebb tud lenni másoknak. És ahogy a főszereplőnek, úgy nekem sem könnyű olyanoknak mit mondani, akik elvesztettek valakit. A gyásszal szemben az ember néma marad.
– És önt is szokták untatni, bosszantani bizonyos páciensek? Mert azért a társadalmi elvárás épp az lenne, hogy a pszichológus aztán senki esetében ne érezzen így.
– Az őszinte válasz pedig, hogy igen, előfordult már ilyen. De ez inkább jellemző a magánéletemben, amit igyekszek különválasztani a szakma gyakorlásától. Valóban furcsa lehet végiggondolni, hogy valakivel szemben nagyon empatikus vagyok, igyekszem felderíteni a problémáit, miközben lehet, hogy a magánéletben elhajtanám őt. Nyilván előfordul, hogy a pszichológus jobban kedveli egyik betegét, mint egy másikat.
– Nem problémás eleve érzelmileg viszonyulni a betegekhez?
– Persze, lehet problémás. Az a fontos, hogy ha vannak is ilyen érzések, a pszichológus ne mutassa ki, hiszen az szembe menne a szakmaisággal. Végül is ez nem arról szól, hogy kedvedre való beszélgetéseket folytass barátokkal, hanem mások fizetnek azért, hogy segíts nekik. Pszichológusként tisztában kell lenned a kötelezettségeiddel.
– Miért választja valaki ezt a szakmát? Azt talán túl olcsó lenne mondani, hogy mert segíteni szeretne másokon, nem?
– Valóban, és nem is ezt mondanám. Sokkal inkább azért lettem az, mert az emberi elme az egyik legizgalmasabb dolog, amivel találkoztam életemben. Amit tanulmányozhatok egy életen át, és mégsem fogom kiismerni a maga teljességében. Nem is annyira egzakt tudomány, mint számos másik, hiszen a számtalan beszélgetés, az információgyűjtés nem annyira kiszámítható, hogy rideg precizitással lehessen végezni.
– Lehet jó pszichológus olyasvalaki, aki szintén hasonló problémákkal néz szembe, mint a betege?
– Nagyon utálom azt az általánosítást, hogy az kezd pszichológiával foglalkozni, akinek magának is problémái vannak, és csak magát akarja meggyógyítani. Persze, példa mindenre akadhat, de egyáltalán nem ez az általános. Az a problémák súlyától függ, lehet-e valaki jó pszichológus ezekkel együtt is. Frusztrálhat a társadalom helyzete, ettől még nem leszek rosszabb a szakmámban. De aki súlyos depresszióval küzd, az nem fog tudni jól működni ebben a szakmában.
– Mennyire jellemző az manapság, hogy szeretünk különféle mentális problémákat diagnosztizálni magunkon? Az interneten se szeri, se száma az olyan teszteknek, amik azonnal kimutatják, hogy valójában introvertáltak vagyunk, imposztor-szindrómánk van és még sorolhatnánk.
– Amit gyakorinak látok ma, hogy egyre inkább szeretik gyerekeknél megállapítani, hogy biztos ADHD-val, azaz figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral küzdenek. Miközben teljesen természetes, hogy egy gyerek figyelmét nehéz lekötni, ráadásul olyan társadalomban is élünk, ahol folyamatosan változó ingerekkel bombáznak minket. Hányan vannak ma, akik csak úgy fél óráig ülnek a gondolataikba mélyedve? Mindig csinálni kell valamit, erre kondicionálnak minket, így nem biztos, hogy azonnal ADHD-t kell kiáltanunk, ha a gyerek folyamatosan nyüzsög.
– Az Agathe megjelenése óta írt egy könyvet a skizofréniáról is. Mit tudhatunk erről a mentális állapotról? Milyen új tudással szembesült, ami meglepte?
– Az egyik legfontosabb, amit megtanultam, hogy nemcsak genetika függvénye ez, de a társadalmi körülmények is befolyásolják az állapot kialakulását. Leginkább az idegrendszer túlterheléséről szól ez, és nyilván nem azt jelenti, hogy két vagy több személyiség él benned, ahogy a divatos mozifilmek sugallják. Persze hiába, a skizofréniát így is sokan azzal azonosítják, amit mondjuk M. Night Shyamalan filmjében, az Üvegben látunk.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/18. számában jelent meg, 2019. május 3-án.
