Többé-kevésbé mind ismerjük Shakespeare-t és Dosztojevszkijt, olvastuk akár csak a Hamletet vagy a Rómeó és Júliát, beavatottabbak a Téli regét és A félkegyelműt is. De hányan vannak, akik szisztematikusan összevetették a műveiket, sőt, még az orosz irodalomelmélészt, Mihail Bahtyint is meginvitálták a találkozóra?
Karen Sztyepanjan könyve előszavában azt írja, átfogó közös közös monográfia nem született korábban sem Oroszországban, sem Nagy-Britanniában. Legalábbis a teljes életművek összeolvasása elmaradt. Így nem történt meg mélységében annak vizsgálata, Shakespeare miben is hatott későbbi orosz pályatársára, és milyen azonosságok, szemléletbeli közös pontok találhatóak, amelyek az olvasóban egyaránt megszólítanak valami lényegit. Ebből a szempontból lesz érdekes Bahtyin jelenléte, így pedig az olvasói (ön)értelmezések bevonása is: mit látunk Shakespeare-ben és Dosztojevszkijben, hogyan egészítettük ki, forgattuk másként életműveiket a haláluk után? Ahogy Bahtyin is írta: „Mondhatjuk, hogy sem maga Shakespeare, sem a kortársai nem ismerték azt a »nagy Shakespeare-t«, akit mi ma ismerünk. Az Erzsébet-korba begyömöszölni a mi Shakespeare-ünket sehogyan sem lehet. (…) De nem ezek miatt nőtte ki magát Shakespeare. Azért nőtte ki magát, ami volt és van a műveiben, miközben ő maga és kortársai sem tudták kellően megérteni őt a saját kora kulturális kontextusában.”
Fontosak ebben a tekintetben a példák, amiket Sztyepanjan felhoz. Mások mellett Romano Guardini esete: a katolikus teológus aprólékos analízisét adta a Dosztojevszkij-munkásságnak, de amikor eljutott A nagy inkvizítor legendájához, Sztyepanjan szerint mintha valami éket vert volna a gondolkodásába. Megállapította ugyanis, hogy „a nagy inkvizítornak igaza van, Dosztojevszkijnek nincs. Ivan poémájának Krisztusa idealizálja az embereket, túlságosan magas követelményeket támaszt velük szemben, nincs tekintettel az ember hétköznapi létének lehetőségeire és normáira, azonban a nagy inkvizítor »visszaállítja jogaiba a jogtalant«”.
Így a szerző szerint elsőként is magunkra kell rákérdeznünk, hogy megértsük, milyen szűrőn keresztül vizsgáljuk az adott szövegeket. Innentől pedig külön izgalmassá válik, Dosztojevszkij milyen szűrőn keresztül látott rá Shakespeare-re, és mi mennyire olvassuk másként ma A vihart, esetleg az orosz írótól az Egy nevetséges ember álmát. Milyen hasonló gondolatok kínozták a két szerző hőseit? És milyen következtetéseket vontak le belőlük? Nem függetlenül egyrészt mindattól, ami felé a szereplők előélete indította őket, másrészt attól sem, amit Shakespeare és Dosztojevszkij kora lehetővé tett. És mit gondolhatunk mi már másként, ami miatt eltérőképp válaszolunk? Mi lehet örök, mi változó?
Ezekre a kérdésekre is keresi a választ Sztyepanjan kötete, ami már csak amiatt is remek munka, mert könnyen olvasható laikusabb befogadók számára is. Ami, ugye, Bahtyin esetében nem minden esetben igaz, más fontos teoretikusokhoz hasonlóan hozzá is kell azért előképzettség. Nem mintha Sztyepanjan kötetéhez ne lenne erre szükség, de valószínűleg jobban fogyasztható ez a könyv az elvontabb szakszövegeknél. És legalább párhuzamosan is olvashatjuk vele azokat a világirodalmi klasszikusokat, amelyeket már rég pótolni szerettünk volna.
Karen Sztyepanjan – Shakespeare, Bahtyin és Dosztojevszkij: hősök és szerzők a kitágított valóságban, MMA Kiadó, 2022, 4200 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/24. számában jelent meg, június 10-én.
