Van valami elsőre szokatlan abban, ahogy Peer Krisztián költészetében felbukkannak az olyasmik, mint a lisztharmat és a medvehagymaszezon. Annál is jobban meglepődünk azon, mennyire illeszkednek az eddigiekhez. Lehet, inkább arra kellene rákérdeznünk nekünk is, amire a költő az Amulettben: „Akkor meg mi ez a póz, / mért beszél helyettem / ez a kiszámítható, / halálvágyba torkolló halálfélelem / minden második versben, / mi ez a nagy / lezárási, / visszatekintési, / önértékelési / igyekezet / vagy kényszer?”
Mire fel ez a sok önreflexió, kérdi a költő önreflektíven. És valóban, már a visszatérő kötetben, a 42-ben is annyit marcangolta magát, hogy végül a könyv is felvágatlanul jelent meg. Ne csak a szerző tépkedje a sebeket, az olvasó is essen az oldalaknak. A Nem a sajátod-ban aztán folytatódott a tágan vett gyászfeldolgozás, leásva egészen a gyerekkorig, egykori fogadkozásokig és elképzelésekig, az örökség kérdéséig. Mintha folyamatosan azt kutatná Peer, mit csinált másképp, mit egész hasonlóan, mint a felmenők, illetve kortársak. Hogyan lesz ő más, illetve tényleg más kell-e legyen, és miért vágyik görcsösen arra, hogy fenn maradjon, miért nem tudja elengedni a dolgokat? Vagy épp az a baj, hogy mindig elengedi őket, és ezért nem jön valami eget rengető, nagy dolog?
A mindennapjainkat érintő dilemmákra kérdez rá Peer, miközben folyamatosan szembesít (szembesül) a múló idővel. Mi várhat még az emberre? Miért van, hogy mégis szeretné minél teljesebben megélni az éveket, miközben látszólag mindig csak a halálra gondol, arra készül? („Ha élsz, az a minimum, hogy jól vagy. / Rossz az irány, mert nem vagyok boldog túl a felén.”)
Az önhazugságokat, azokat tökéletesen ismeri fel a szerző, miközben ráébreszti az olvasót is arra: becsapja magát, ha megpróbálja kikerülni ezeket a kérdéseket. De akkor is félrevezetjük magunkat, ha úgy teszünk, mintha nem folyton a saját személyünkhöz térnénk vissza. A Kántor Péter emlékére írt, egyszerűségében megrázó vers is ezt példázza. A kötet nyitódarabja lett, és ugyancsak lefegyverző a nyíltsága: „Régen beszélgettünk, / én nem tudok kérdezni, sétálni, / nem tudtam megtanulni élni, / csak a lehető leggyorsabban ából bébe érni, / és hiába szeretnék, most sem beszélgetek, / arról sem hallottam, hogy beteg. / A halálhír is csak akkor jött szembe, / mikor a Messengerből / törölgettem a szülinapi üzeneteket.”
Van olyan erős, izgalmas a Bizony, mint az előző két kötet.
Peer Krisztián: Bizony, Jelenkor, 2022, 1999 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/40. számában jelent meg, szeptember 30-án.
