Alapvetően nem sokan tudják a francia történelem közeli ismerősein túl, ki is volt Jeanne du Barry. A múltban kevésbé jártasak még arra sem feltétlenül tudnak válaszolni, mit mondhatunk el XV. Lajosról – nemhogy az utolsó szeretőjéről. A király utódja, XVI. Lajos, illetve annak felesége, Marie Antoinette persze megvan az egész világ számára. A francia forradalomról is akadnak mindenféle elképzeléseink. Többnyire persze arra alapozva, amit gimnáziumi éveink alatt tanultunk az eseményről. Kevesebben vannak, akik elolvassák később, mondjuk, Edmund Burke-től a Töprengéseket, és el is gondolkoznak az arisztokrácia- és egyházellenes felkelés színéjén-visszáján, valamint a jakobinus terror szükségszerű bekövetkezésén. Maïwenn filmje, a Jeanne du Barry – A szerető némileg visszább lép persze, elsősorban valóban XV. Lajos és szeretője (szerelme?) történetét járva körül. Viszont a sztori magától értetődően fut ki XVI. Lajos hatalomra kerülésére, majd a francia forradalom bekövetkeztére. Így pedig pontosan kiderül, miféle tudathasadásos állapotok is uralkodnak Franciaországban a téma megítélését illetően.
A film címéhez több országban is hozzáteszik, hogy „a király kedvence”, ami eszünkbe juttathatja Jorgosz Lantimosz hasonló, A kedvenc című filmjét. Ahogy ezzel együtt az is, a Lantimosz-mozi mennyivel provokatívabb, újítóbb szellemű tudott lenni. Nem könnyű feladat ez hasonló műfajban, a görög zsenihez hasonló rendező kell hozzá, hogy valami tényleg egyedi szülessen. Kosztümös drámát nagyon nehéz úgy készíteni, hogy a végeredmény több legyen a tisztes középszernél. Maïwenn rendezése esetében is szembeötlő a konzervatív filmnyelv, a hagyományos történetmesélés. Karácsony délelőtti tévéfilmeknél hozzá vagyunk ehhez szokva, a moziban viszont hamar fárasztóvá válhat.
Hasonló munkáknál kifejezetten gyakori, hogy akad egy szegény sorsú főhős, a filmben pedig mindenki annak függvényében tűnik valamilyennek, hogy miként viszonyul hozzá. Jeanne ellentmondásos szereplőnek látszik: megvan a magához való esze, érzékeny és sokat olvas, viszont fiatalkorától tisztában vele, hogy az érvényesüléshez tudnia kell a férfiakkal bánni. Eltökéltsége és ügyessége hozzájárul, hogy egyre feljebb és feljebb jusson, majd végül felkeltse a király érdeklődését. Jeanne-t persze rémülten tanítgatnák, miként kell hátrafelé lépegetve távoznia az uralkodótól, illetve hogyan tárja szét kezeit pukedlizés közben. Ő pedig hol remek alkalmazkodóképességét, hol örök lázadó szellemét bizonyítja. Mindenesetre XV. Lajossal szinte rögtön afféle gyermekien cinkos összetartás alakul ki köztük. A jelek szerint a királyt nagyon fárasztja – az amúgy nyilvánvalóan általa megkövetelt – hajbókolás, így öröme nem is lehetne nagyobb, amikor valaki végre hús-vér emberként bánik vele.
A visszatérő Johnny Depp lubickol a kívülállók számára tartózkodónak, már-már ridegnek tűnő, de szeretőjével felszabadult uralkodó szerepében. Átlényegülése valóban elismerésre méltó. A többi színész alakításával sem lehet különösebb bajunk. Hiteles marad a Jeanne-t játszó Maïwenn, ahogy a nemrég A beszéd főszerepében emlékezeteset játszó Benjamin Lavernhe is jól hozza a konvenciókba belemerevedett, de csupa szív La Borde udvari inast.
Mégis nehéz mit kezdenünk azzal, hogy míg Jeanne és a király lehetnek összetettebb, vívódó karakterek, addig a többiek jobbára fekete-fehérek maradnak azzal összefüggésben, szeretik-e vagy sem Jeanne-t. A király lányai például nem rajonganak érte, ezért hát elkényeztetett, gonosz fruskáknak látjuk őket. Akik pedig egy-egy gesztusukkal jóindulatúan állnak hozzá, mint a vége felé mondjuk XVI. Lajos, azokat rögtön elismerjük mi is. Nem egyértelmű viszont, mitől lesz kora egyértelmű hőse Jeanne, túl azon, hogy érzékeny, értelmes, talpraesett, felfelé törekvő. A film kifejezetten pozitívan ábrázolja XV. Lajost is – szenvedő emberként, aki végtelenül hálás, hogy valaki végre megérti őt. Hogy milyen uralkodó máskülönben, és miben hasonlít hozzá vagy különbözik tőle utódja, nem igazán derül ki. A végén aztán értesülünk mindenki sorsáról, így persze a kivégzett XVI. Lajoséról és Marie Antoinette-éről is. A történet alapján leginkább sajnálhatjuk őket, és rögtön Burke érveiért nyúlhatunk. Csakhogy az ír teoretikusnál valóban vannak ilyenek, míg Maiwenn filmje leginkább klasszikus forgatókönyves sablonok alapján halad előre.
Kifejezetten fárasztott az osztrák Marie Kreutzer Fűző című, Sisiről szóló filmje, egyéni látásmódját viszont nem lehetett tagadni. Kreutzer állított valamit a filmjével, nagyon másként ábrázolta a királynét, mint a korábbiak. Ez persze nem feltétel, de érdemes végiggondolni, miért is szeretne valaki ma újramesélni egy több száz évvel korábbi, kosztümös történetet. Tanítani akar vele? Karaktereket megmutatni? Eltérni a hagyományos ábrázolásmódtól? Közelebb hozni fiatalokhoz és idősebbekhez az egykorvolt időket, szereplőket? A Jeanne du Barry esetében nem feltétlenül éreztem, hogy lenne elfogadható válasz erre a kérdésre. Pedig a rendezőnek akadnak fontos, emlékezetes munkái. A megrendítő gyerekbántalmazási ügyekről, a hasonlókra szakosodott rendőrök megterhelő munkájáról szóló Polisse-t például kifejezetten szerettem. A Jeanne du Barry-nek is látom értékeit, összességében sokszor jól esik nézni. A végére viszont csak az „egynek elment” érzése marad, illetve a bizonytalanság azt illetően, most akkor miként is viszonyuljunk a francia forradalom előtti időkhöz, illetve az akkor véghez vittekhez.
Jeanne du Barry – A szerető. Francia életrajzi dráma, 113 perc. Október 12-étől a mozikban.
