Nehéz mit kezdeni a túláltalánosító magyar címekkel. A szerelem természete is hasonlóképp hangzik, mint amilyen ötletek általában a magyar kreatívoknak eszükbe jutnak. Ezúttal viszont kivételesen jól választottak volna, ha saját választásról lenne szó. De valójában a nemzetközi cím is ez: The Nature Of Love. Lehetne ennél egyszerűbben is összefoglalni Monia Chokri remek kanadai francia drámájának címét? Talán csak az eredetivel, a Simple comme Sylvain-nel (Egyszerű, mint Sylvain). Ami viszont nem érzékelteti megfelelően, hogy a probléma nem a kapcsolat egyik résztvevőjén áll vagy bukik.
Sophia (Magalie Lépine Blondeau) beérkezett filozófiaprofesszor, aki a legszívesebben Platón vagy Schopenhauer szövegeivel tölti az idejét, míg barátaival a progresszív értelmiséget lázban tartó kérdéseket vitatják meg klímaváltozástól a melegjogokig. Nyugodtnak érzett párkapcsolatban él a hozzá hasonló Xavierrel, akivel ugyanakkor annyira kihűlt már minden, hogy külön szobában is alszanak. Amikor viszont új helyre költöznek, váratlanul megérkezik a nő életébe a fizikai munkás Sylvain (Pierre-Yves Cardinal). A francia cím kettősségét jól mutatja, hogy először a kapcsolatra, nem pedig az emberre vonatkozik. Sylvainnel valahogy minden leegyszerűsödik a nő számára. Nem kell magának hosszasan érveket gyártania arra, miért is akar vele lenni. Akármikor együtt vannak, izzik körülöttük a levegő, a szenvedély pedig hamar egymás karjaiba sodorja őket.
Mindez persze hozza magával azt is, hogy még szembetűnőbb lesz számára tízéves párkapcsolata minden gyengesége, hiányossága. És hiába, hogy kezdetben észszerűtlennek tűnhet felrúgni mindent, tudjuk jól, hogy hasonló esetben a racionalitásnak kevés szerep jut. Sophia így végül a változás mellett dönt, bízva abban, hogy elég lesz minden téren annyi: a férfi mellett végre nőnek érezheti magát.
Csak hát itt jön be a képbe a francia cím másik jelentése.
Sylvain ugyanis, bár boldogan veszi le a polcról az Apollinaire-kötetet, és a családjában is afféle olvasott különcként tekintenek rá, de mégis csak egy másik világot testesít meg. Sylvain ügyetlenül mozog Sophia harcosan baloldali barátai között, és még csak olyan választékosan sem fejezi ki magát, mint a nő. (Legalábbis mint Sophia saját magáról gondolja.) Ahogy az értelmiségi nő sem tud mit kezdeni magával a a férfi által látogatott rockklubban, amelynek jellegzetes arcaival igen nehezen lenne képes, például, Spinoza szeretetfilozófiájáról elbeszélgetni. Ahogy pedig fokozatosan rájönnek, hogy a másik személyiségével nehezen tudnak mit kezdeni, úgy fordulna vissza a nő is előző párjához. Hirtelen nosztalgiával gondol vissza közös beszélgetéseikre, és természetesen újra meg is próbálkozna.
Mindez szpojlerként hathat, de a fordulatokat nem nehéz kitalálni már a film elején. Na meg a rövid tartalomismertető is közli az említetteket. Ilyen lenne a szerelem természete? Monia Chokri filmjénél kiábrándultabb romantikus drámát rég nem láttam. Hőseink számára elérhetetlennek tűnik a teljes boldogság: szexuális harmónia vagy szellemi összhang lehetséges, de mintha a kettő együtt nemigen működne. Vagy ha ideig-óráig mégis, a szürke hétköznapok felörlik vagy a testi, vagy a lelki egységet.
Tanulságos látlelet mindenesetre, még ha a végére bölcsebbnek nem is, csak csalódottabbnak érezzük magunkat. A megoldás persze leginkább a kompromisszumokban rejlene, de a film azt mutatja, hogy a békés egymás mellett élést elmossa a szenvedély, a fizikai összhangot pedig lerombolja az intellektuális különbözőség. Ha korunkra akarjuk vetíteni, leginkább a kapcsolatban való nyughatatlanság, az idomulásképtelenség lesznek ismerősek számunkra. Jól ismerjük mindezt saját életünkből, ahogy ismeretségi körünkből is. Chokri filmje nemigen kínál megoldást, de megmutatja, amiben nagyon sokan vannak ma is. Fájdalmas, szép és igaz film.
A szerelem természete. Francia dráma, 110 perc. Szeptember 28-tól a mozikban.
