A kormányzó szocialisták ismét, idén immár harmadszor is győztek a négy év alatt immár negyedszer tartott spanyol parlamenti választásokon, ám továbbra is marad a patthelyzet. A voksolás újdonsága, hogy az európai trendet követve megerősödött a radikális jobboldal. A Vox Pártot itt elsősorban nem a bevándorlók vagy a liberális szélsőségek olyan témái, mint a gender-kérdés, hanem a katalán szeparatizmus repítette a harmadik helyre.
Az áprilisban tartott választásokhoz hasonlóan a szocialisták (PSOE) ismét győztek, a jobboldali Néppárt pedig a tavaszi történelmi vereség után visszaerősödve a második helyen végeztek, ám ez a 28, illetve 21 százalék semmire sem elég. A progresszív kormányhoz ugyanis már az is kevés, hogy ezúttal az enyhén gyengülő (13 százalék) baloldali radikális antikapitalista Podemos, és a 7 százalékos eredményével hatalmasat bukó, a tavaszi mandátumoknak csupán az ötödét megszerző liberális Ciudados immár felsorakozik a Pedro Sánchez vezette Spanyol Szocialista Munkáspárt mögé. A szocialisták és a Podemos már meg is egyeztek, de még nincs meg így az 50 százalék. A baloldal esetleg a katalán és a baszk nacionalistákkal közösen tudna többséget alkotni, ami előreláthatóan megkoptatná egy ilyen koalíció minden résztvevőjének a népszerűségét. A parlament jobbra tolódása is kevés ugyanakkor ahhoz, hogy a másik hagyományos pólus kormányozzon. A jobboldali összefogásra épülő, egy éve működő andalúziai modell ugyanis országos szinten aligha életképes, ráadásul nincs is elég voksa a többséghez. Így aztán egyáltalán nem kizárt, hogy létrejön a nagykoalíció, amelyet a választások éjszakáján már a Néppárt elnöke Pablo Casado sem zárt ki. Ez az összefogás végképp egy táborba sodorná az egyre inkább gyengülő hagyományos néppártokat, és így feladott labda lenne a radikális megújulást hirdető erőknek.
Az egyik oldalon a Podemosnak, míg a másikon a tavasszal először a parlamentbe jutott Voxnak. Sokan azt gondolhatják, hogy markánsan jobboldali párt valójában a spanyol diktátor Franco exhumálása és újratemetése körüli vitáknak köszönheti mostani sikerét. Ugyan ez a felhajtás nem ártott a Voxnak, a párt azonban mindent megtett azért, hogy ne mossák őket össze a francoistákkal. De kevés lett volna a kemény gender- és menekültellenes retorika is a mandátumok megduplázásához. A valójában tavaly év végi andalúziai választásokon áttörő, idén áprilisban először a spanyol parlamentbe bekerülő néhány éve még marginális pártot igazából a hangos katalán szeparatisták repítették a harmadik helyre.
A szélsőségek megerősödését Spanyolországban is egyfelől a szociális problémák, elsősorban a fiatalok körében nagy arányokat öltő munkanélküliség generálja. Ez azonban még kevés lenne az üdvösséghez. Ugyanúgy, mint Németországban vagy más nyugat-európai országban, az alapvető probléma a hagyományos pártok elnehezülése. A nagy spanyol néppártok sem voltak képesek valós válaszokat adni a bevándorlástól a szociális állam gyengüléséig, vagy éppen a katalán szeparatizmusig terjedő új kihívásokra. Puhaságuk, elfáradásuk és eltávolodásuk a létező problémáktól oda vezetett, hogy megrendült bennük a tömegek bizalma, és a választók egyre szélesebb rétegei az alternatív, friss, ha kell radikális megoldásokat ajánló erők felé fordultak. Nem látunk tehát Spanyolországban sem mást, mint a megújulni képtelen, a társadalom gondjait megoldani nem tudó hagyományos pártok elfáradásáról, és az ennek következtében kialakult erőátrendeződésről, politikai bizonytalanságról, a demokrácia válságáról.
