Te megvédenéd a hazádat? Ezt kérdezi tőlünk plakátján Csuja László dokumentumfilmje, ami nagyjából olyan, mintha a Szegény emberek tenne hasonlóképp. Igaz, a Kilenc hónap háború rendezője nem követi Móricz Zsigmond útját, és nem szegődik haditudósítónak. Megmutatja viszont a kárpátaljai fiatalt, aki családja rimánkodása ellenére bevonul, majd okostelefonnal rögzíti, amit a fronton tapasztal. Az ukrán-orosz fegyveres konfliktus elemzőinek nagy örömére, akik ezt az alkalmat is kihasználják külpolitikai szakértelmük megvillantására.
Csakhogy a nagypolitikai játszmák sportkommentálása éppolyan távol áll ettől a filmtől, mint a fentebb is említett, pátosszal telt kérdés. A tavalyi Virágvölgyet készítő Csuja filmje nem arról szól, hogy épp kinek van igaza, és valójában nem is arról, hogy mennyire más az „élmény”, ha azt már rögzíteni is tudjuk magunknak. Jóval inkább arról, hogy mennyire ugyanolyan, mint mikor üzenetünket haza a papírra vetettük, és nem a kamerába mondtuk bele.
Könnyebb azzal azonosulni, aki történelmi hőstetteket hajt végre | Magyar Hang
Az East of the West zsűri díjával térhetett haza az idei Karlovy Vary Filmfesztiválról Csuja László bemutatkozó filmje, a Virágvölgy. A rendezőről a Magyar művészfilmes hagyományról, a Filmalap szerepéről és a kilencvenes évek iránti nosztalgiáról beszélgettünk. - A Virágvölgyben két kallódó, a társadalom peremére szorult fiatalt látunk, akik véletlenül találkoznak, majd együtt gondoznak egy utcáról ellopott csecsemőt.
A Kilenc hónap háború az a fajta film, ahol végig arra készülünk, mikor fog beütni igazán az egész. A katarzist egész a stáblistáig várjuk, de hiába. Miután felállunk, gondolkozunk el, mit is láttunk – és ekkor sokkol minket, hogy tulajdonképpen semmi különöset. Egy átlagos fiatalt, aki akár egy barátunk is lehetne: szeretne már leválni otthonról, felfedezni a világot, de épp annyira zárkózott, hogy érzéseit ne tudja igazán szavakba önteni.
Kapóra jön számára a behívó, és bár édesanyja kérleli, hogy inkább szökjön Magyarországra, ő ehelyett a harcokat választja. Hazafias kötelességből, forrongó háborús kedvből? Ugyan. Jani leginkább csak menekülne otthonról, egyúttal bizonyítva, hogy ő már felnőtt, felesleges tovább gyerekként kezelni. A felfokozott érzelmeket egyébként is nehezen viseli. „Jól van, csak ne sírjál már” – szerelné le folyamatosan az anyját, hogy aztán már a frontról üzenje meg, mennyire hiányzik neki a szülői jelenlét.
Látjuk, ahogy Janit csoportosan kísérik ki az állomásra, majd a hazatérő katonát zokogva köszöntik, remélve, hogy minél tovább marad. Ő persze nem tud mit kezdeni magával, agresszív lesz, gyorsan vissza is megy inkább a „csatatérre”. Ahol aztán közvetlenül mellőle esnek el emberek, sokkot kap, beszélni sem tud róla. Valóban, kezében ott az okostelefon, de ettől még ha egy lövedék eltalálná, éppúgy letéphetné a karját.
Megszokhattuk a képeslapromantikát, de a pusztítás értelmetlenségétől felébredő erkölcsi erőt is. Mert háborúról így szokás beszélni: valami távoli dologként, a kizökkent időként, mindegy, hogy vérontást nézünk épp, vagy hippislágerre vonuló, ijedt-eltökélt katonákat. A Kilenc hónap háború ezzel szemben nemcsak mondogatja, de meg is mutatja: itt van a szomszédban, tegnap és ma, és persze itt lesz holnap is. Vagy abbamarad egy időre, az élet pedig megy tovább, mint ha mi sem történt volna. Ahogy azt Kurt Vonnegut Éj anyánk című regényében olvashattuk: „amikor véget ért a háború, senki sem vette a fáradságot, hogy közölje velünk.” Jani negyven év múlva pedig vad mesévé költi majd az unokáknak, miként ragadott fegyvert azért, hogy megvédje a hazát – bárki tekinti is majd azt épp magáénak.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/16. számában jelent meg, 2019. április 18-án.
