A magyar állam 2008-ban háromszázmillió forintért vásárolta meg a modern fotózsurnalizmus megteremtője, Robert Capa mesterkópiáit a New York-i International Center of Photography (ICP) intézettől, szerződésben vállalva annak elhelyezését egy újonnan kialakítandó fotóközpontban. A fővárosban, az egykori Ernst Múzeum helyén tíz évvel ezelőtt nyílt meg a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, többek között azzal a céllal, hogy népszerűsítse a háborús fotózás nagymesterének munkásságát, és ápolja örökségét.
Maga az állandó tárlat azonban sokáig váratott magára: 2017 augusztusában Hoppál Péter akkori kultúráért felelős államtitkár arról beszélt, a Robert Capa fotóit bemutató életmű-kiállítása 2018. október 22-én, a névadó születésének 105. évfordulóján nyílhat meg az egykori Tivoli Színház épületében. A feltételeket azonban csak mostanra sikerült megteremteni, a kiállítás végül idén júniusban nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt.
A mestergyűjtemény 937, a kilencvenes években készült nagyítást tartalmaz; ezeket a fotográfiákat Cornell Capa, Robert Capa szintén fotóművész öccse, az intézet alapítója és Richard Whelan fotótörténész válogatta ki a Robert Capa által hátrahagyott mintegy hetven ezer negatív közül. Döntésük értelmében ezekről a negatívokról ebben a méretben kizárólag három szérianagyítás készülhetett, a másik kettőt a New York-i ICP-ben és Tokióban, a Fuji Art Museumban őrzik. A sorozat az életművet leginkább reprezentáló képeket tartalmazza az 1932 és 1954 közötti időszakból.
Capa élete minden szempontból regénybe illő. 1913-ban Budapesten született Friedmann Endre néven. Kassák körének tagja és Pécsi József tanítványa volt, de 18 évesen Horthy rendőrsége elől Berlinbe menekült, ahol a Német Politikai Főiskolán újságírást tanult. Hitler hatalomra jutása után továbbállt, Párizsba ment, ahol honfi társa, André Kertész mellett dolgozott. Itt ismerte meg élete nagy szerelmét, Gerta Pohorylle német fotográfust. Alkotótársak lettek, művésznevüket is együtt találták ki: Gerda Taróként és Robert Capaként születtek újjá. Együtt utaztak tovább Spanyolországba, ahonnan a polgárháború eseményeiről tudósítottak. Capa soha nem heverte ki Gerda elvesztését, akit egy tank gázolt halálra.
Robert Capa. Fotó: Gerda Taro
Szimata mindig arra vitte, ahol komolyra fordultak az események, kamerájával ott volt a huszadik század minden fontos momentumánál. A második világháború alatt már a neves Life magazin haditudósítójaként dolgozott. Az első amerikai csapatokkal szállt partra Normandiában, ott volt Észak-Afrika, Szicília és Dél-Olaszország frontjain. 1947-ben barátaival megalakította a Magnum fotóügynökséget, mely azóta is a világ legjobb fotósait tömöríti. John Steinbeckkel bejárta a Szovjetuniót, az Orosz napló című közös könyvükben 70 fotója jelent meg. Ott volt Izrael állam születésénél, és vetett egy pillantást a háború utáni Magyarországra is. „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel” – vallotta Capa. Egyszer azonban túl közel merészkedett: 1954-ben az indokínai hadszíntéren aknára lépett, és kamerával a kezében érte utol a halál.
A Capa Központ új, ötszáz négyzetméteres kiállítóterében most megnyílt állandó kiállításra érdemes volt várni. Kellő részletességgel kidolgozott tematikus egységek mentén, izgalmas enteriőrökben mutatják be az első felvételektől – amelyen a száműzetésben élő Lev Trockij 1932-ben Koppenhágában előadást tart dán diákoknak – az utolsó, indokínai háborúban exponált és Capa életébe kerülő képig ezt a felbecsülhetetlen jelentőségű életművet.
A kiállított száznegyven fotó között ott vannak a világ legfontosabb képei, a spanyol polgárháborúban 1936-ban készült A milicista halála és a normandiai partraszállás pillanatát megörökítő fotók – a Káprázatos Tizenegy (The Magnificent Eleven) című sorozat –, melyeket egy rohamcsónakból kiszállva, jéghideg vízben, folyamatos golyózápor közepette örökített meg. De számos olyan, kevéssé közismert kép is helyet kapott a kiállításon, amelyek árnyalják Capa fotós látásmódját. Közvetlen stílusa, politikai érzékenysége, lélekábrázoló képessége, mesteri kompozíciói, együttérző tekintete, a humor és szarkazmus jelenik meg az olyan képeken, mint ahol a Galerie Lafayette sztrájkoló dolgozóit vagy a belga szénbányászokat örökítette meg. Magával ragadók a híres barátokról készült portréi: a kutyájával vadászó Ernest Hemingway, az ágyban, macskája társaságában rajzoló Henri Matisse, Picasso, amint a Côte d’Azurön sétálva széles strandernyőt tart Françoise Gilot fölé, és igazán emlékezetes a patakot átívelő gerendán játékosan egyensúlyozó Gene Kelly alakja is.
A kamera mögé bújó Capáról, a személyes dimenzióról is megpróbál képet adni a kiállítás: felidézik a magyar gyökereket, a szülőkhöz való viszonyt, a magyar barátokat, a később Mexikóban letelepedő szürrealista fotós, Deutsch Katit (későbbi nevén Kati Horna), Weisz „Chiki” Imrét, aki később asszisztense és a legendás „mexikói bőrönd” őrzője volt. Személyes vallomásokon keresztül intim bepillantást enged a kiállítás Ingrid Bergman és Capa szerelmi viszonyába, de maga Capa is valóságossá válik: nemcsak a Kísértés című, 1946-os, hollywoodi fi lm jelenete látható, melyben a fotós mint Hamza, az egyiptomi szolga tűnik fel, de hallható az egyetlen fennmaradt vele készült, 1947-es rádióinterjú is.
Brian Wallis, a New York-i Nemzetközi Fotográfi ai Központ főkurátora, műgyűjtő egy online árverési portálon fedezte fel, hogy az Egyesült Államokban valaki eladásra kínál rádiófelvételeket, köztük a Capával készült interjút. Wallis kínálta a legtöbbet, így az árverésen sikerült megszereznie az egyedülálló felvételeket tartalmazó bakelitet. Capa az NBC-hez tartozó helyi rádió Hi Jinx! című magazin vendége volt a Slightly Out of Focus (Kissé elmosódva) címmel megjelent önéletrajzi kötete apropóján. A beszélgetésen – amelyen John Steinbeck is részt vett volna, de torokgyulladása miatt lemondta azt – Jinx Falkenburg manökennel és férjével, Tex McCraryvel az életrajzról megjelent kritikákról, a Szovjetunióban tett utazásról, cenzúráról és az egyik leghíresebb képéről, A milicista haláláról is szó esett.
Fotó: Kiss Imre - Capa Központ
Fotó: KISSIMRE
Akkor Capa így fogalmazott: „…volt egy nevem, ami eléggé másképp csengett, mint a Bob Capa, és az igazi nevem nem volt túlságosan jó. Tudod, egy fiatal ember neve volt, aki nagyjából olyan lökött volt, mint most én, csak fiatalabb, és hát a régi nevemen képtelen voltam már megbízásokat szerezni. És akkor hirtelen hoztam egy döntést: itt az ideje, hogy dolgozó emberré váljak, egy nagy fotográfussá. És ehhez szükségem volt egy új névre.” Robert Capa, a tudósító. Kurátor: Csizek Gabriella.
Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ (Budapest, VI. kerület, Nagymező utca 8.)
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2023/25. számában jelent meg június 23-án.
