Milyen az, amikor egy könyv fordítói inkább háttérben maradnak, tartva a megbélyegzéstől? És miért van, hogy egyes népmeséket még a fordítók is egymásnak passzolgatják, annyira nem értik, hogy miről is van bennük szó? Többek között ezek is szóba kerültek a Bunyevác népmesék szerdai, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) irodaházában tartott könyvbemutatón. A kötet egy sorozat részeként jött ki, előzőleg Baján bemutattak egy történeti munkát, és tervben van a bunyevác népköltészet, a költészet és színpadi művek bemutatása is.
Minden rokonsági foknak külön neve van
Tanulságos mindenesetre, hogy már az első kötet, azaz Antunovich János munkájának magyar fordítására is száznegyven évet kellett várnunk. A bunyevácok apostolának tartott püspök ugyanis 1882-ben tette közzé programadó munkáját, amely most magyarul Értekezés a Duna-menti és Tisza-menti bunyevácokról és sokácokról címmel jelent meg. De kikről is van szó? A bácskai délszláv népcsoportról többen még azt sem ismerik el, hogy egyáltalán nemzetiség lenne. Miközben ők küzdenek az önállóságért (vagy megelégednének akár csak azzal, hogy kulturálisan ne lennének elhallgatva), a horvátok közül ezt többen megkérdőjelezik. Josip Tito a második világháború utáni Jugoszláviában törölte a bunyevácságot a nemzetiségek sorából, itthon pedig a nyelv oktatását a horváttal helyettesítették. A legnagyobb bunyevác iskola Katymáron volt, Magyarországon főleg Baja környékén élnek.
Antunovich mellett olyan ismert bunyovácokról tudunk, mint az első magyar regény írója, Dugonics András, vagy épp Latinovits Zoltán, Obádovics Gyula. De a fiatalabbak közül Ceglédi Zoltán elemző-standupos is büszkén vállalja bunyevácságát, 2017-ben például arról írt a 168 Órában: „Van, amiben kivételesen szerencsés gyerekkorom volt. A hozzánk hasonló bunyevác családokban szinte minden rokonsági foknak külön megnevezése volt: Teta, Nena, Dida, felsorolhatatlan, jutott név mindenkinek. Teta az apai nagyapám unokatestvére volt. Kiskoromtól kezdve jelen volt, készenlétben állt, ha szeretni, gondoskodni, segíteni kellett.”
Obádovicsról a Bunyevác Kulturális Intézet vezetője, Ikotity István elmondta, szeretett volna a könyvbemutatón jelen lenni, de családi tragédia miatt nem tudott jönni. Ikotity egyébként az LMP volt országgyűlési képviselője, Bunyevácok című kötetét 2019-ben jelentette meg.
Fordítók anonimitásban
Ikotity intézete a kultúra kutatására szánta rá magát, elmondása szerint sok a félreértés és vita, hogy most akkor a bunyevácság tulajdonképpen mi is? Magyarországon nincs elismerve, ezért kultúraként beszélnek róla, míg mondjuk Szerbiában elismert nemzetiségként van jelen. A magyar korona területén éltek évszázadok óta, egyes vélemények szerint kezdetektől a bunyevácok, mostanra viszont több különböző országba szorultak, más és más megítélés alá esnek.
A mostani kötet sajtó alá rendezését Magyar Zoltán vállalta el, ő írta a népmesékhez a bevezető tanulmányt is. A felkérés már csak azért is meglepetésként érte, mert a bunyevác népi kultúrát közelebbről nem ismerte, bár maga is bácskai, kiskőrösi. Ez a feladat viszont új volt számára, de tapasztalata azért bőven volt. Ikotity fel is elevenítette, hogy mikor ellátogatott Magyarhoz, látott nála egy hatalmas polcnyi kötetet: az ő szerkesztésében kiadott, népmesékről szóló könyvek voltak. De adott már ki kötetet erdővidéki, mezőségi és érmelléki népmondákról, ahogy tornagörgői népdalokról és szilágysámsoni tréfás népi elbeszélésekről is.
Ikotity István és Magyar Zoltán a kötet bemutatóján (A szerző felvétele)
Meglepte az is Magyart, hogy a fordítók ezúttal inkább névtelenek maradtak. Ikotity elmondása szerint egy részük vajdasági, és a mindennapjaikra nézve is kockázatot jelent a bunyevácság felvállalása. Eleve, ha valaki kimondja, hogy bunyevác, többen felhúzzák a szemöldöküket: miért nem teszik hozzá kötőjellel, hogy horvát? Miért nem simán csak horvátot mondanak? A bácskai horvátság egy része pedig sokácnak vagy bunyevác horvátnak mondja magát, míg mások egyszerűen csak bunyevácnak, a saját önálló intézményrendszerükkel. Egyébként Baja környékéről számosan mások is bekapcsolódtak a fordításba, és csak a korábbi Antunovich-kötetet hatan nézték át.
Magyar kifejtette, történeti folklórkötetről van szó, a XIX. századra datálható a népköltészet iránti érdeklődés születése. Ez elmondható a bunyevác folklórra is. A század második felétől jelentek meg a különböző mesék, mondák és tréfás műfajok, elsősorban Baján és Szabadkán. A gyűjtemény alapját is az újságokban, kalendáriumokban, szétszórva megjelenő meseközlések képzik, kiegészülve a XX. századi, már jóval tudatosabb folklórgyűjtésekkel.
Tündér? Boszorkány?
A mostani népmesegyűjteménynek volt egyébként előzménye is, 1988-ban jelent meg Újvidéken, egy ifjúsági sorozat részeként. Azt a könyvet még Jung Károly vajdasági folklórkutató szerkesztette. Ötven népmese fért be ezúttal, köztük pedig két alműfaj reprezentatív: a tündérmeséké-varázsmeséké, illetve a tréfás történeteké. Magyar szerint „a bunyevácok tréfás kedve, mulatós habitusa” determinálta is, hogy a tréfás mesekincs erős legyen náluk. De ezeken felül befértek állat- és legendamesék, vallásos témájú szövegek, sőt, még hazugságmesék is! – A fordítók egymásnak is passzolgatták ezeket a hazugságmeséket, mert nem tudták, hogyan fordítsák ezeket, semmi értelmet nem találtak a mondatokban – hallhattuk Ikotitytól.
Óhatatlanul hatott ezekre a mesékre a magyar kultúra, ez jól látható például a sárkánymotívumban is. A bunyevác sárkány is csak olyan ugyanis, mint a magyar: egyfajta antropomorf figura, aki úgy viselkedik, mintha természetfeletti képességekkel megáldott ember lenne. Azaz adott esetben családja van, felesége, úgy eszik, iszik és viaskodik, akárcsak egy ember tenné. Ikotity beszélt továbbá arról, hogy a tündérek szerepe sem volt egyértelmű, ugyanis a bunyevácok ugyanazt a kifejezést használják rájuk és a boszorkányokra is. A fordításkor így sokszor többször is ellenőrizni kellett, hogy milyen értelemben is használják. Nehogy fel kelljen tenni a kérdést: hát milyen emberek ezek a bunyevácok, még a tündért is bedobják a kemencébe? Hogy aztán a gyerek egész éjjel ne tudjon elaludni.
Magyar hozzátette mindehhez, hogy a balkáni népeknél nincs annyira a folklórban benne a boszorkány, mint mondjuk nálunk. Ott nem voltak ugyanis hasonló boszorkányüldözések, azok megálltak a Kárpátok gerincénél. Belső-Erdélyben például még a XVIII. században is fellángolt egy-egy máglya. Eközben máshol, ha akadtak is olyan gyanút keltő asszonyok, akik elvitték a tehén tejét vagy elrontották a gyereket, nem végezték olyan kegyetlenül, mint mifelénk. Ambivalens szereplők maradtak ugyanis, erős pozitív oldallal: gyógyító asszonyokként, bábaként is tekintettek rájuk. Hol tisztelték, hol kicsit féltek tőlük, de azért nem gyújtottak rögtön alájuk.
A gyűjtésnél dilemmát okozott a pajzán mesék sora, ezek végül nem kerültek be. De aki hasonlókat olvasna, Magyar egyéb munkái között is találhat, elég csak a Szilágysági Dekameront említenünk. És néhány éve hunyt el Burány Béla vajdasági orvos, néprajzkutató is, aki szintén erősen érdeklődött a téma iránt. Erről árulkodnak olyan kötetei, mint a Mé piros a gólya csőre? – Erotikus és obszcén népmesék a Délvidéken, esetleg a Piros a tromf – 77 vajdasági magyar erotikus népmese.
Hamarosan jöhet a kötet a mondákról is, amelyekből jóval többet kell majd gyűjteni, jellegüknél fogva rövidebbek a mostani meséknél. Továbbá nagyon készülnek a költészeti válogatásra, de nincs könnyű dolguk, minthogy a volt jugoszláv területen nem is hetven, de száz év után használhatóak fel szabadon a szövegek. A jogörökösök pedig nehezen elérhetők, nem egyszerű megegyezni a rengeteg, sokszor alig felkutatható unokákkal. És volt már olyan is, aki több ezer eurós számlát lobogtatott utóbb, szóval érdemes ez ügyben még várni kicsit.
