Vannak olyan filmek, amelyekről rengeteg negatív véleményt olvashatunk, egyszerűen mert nem azok várták és mentek el rá, akiknek valójában készült. Ilyen volt néhány éve Darren Aronofsky biblikus allegóriája, az anyám! is, amelyet sokan valamiféle feszült és értelmezhető thrillernek képzeltek el. Helyette megkapták Isten és az anyatermészet szembeállítását, valamint a kifejezetten lesújtó képet az emberi faj eddigi ténykedéséről. Letaglózó alkotás született, de valóban nem való mindenkinek. Hasonló a helyzet A keltetéssel is. Finn pszichohorrorral van dolgunk, amelyből viszont sokkal izgalmasabb lesz a pszichológiai szál, mint a puszta rémisztgetés. Illetve hát fontos az is, csakhogy nem abban az értelemben, ahogy a Démonok között-részeken edzett horrorkedvelők várnák. Sokkal közelebb áll a Keltetés bizarr testhorrorja a Nyers és a Titán világához, mint a különféle szörnyes-démonos ijesztegetésekhez. Akik valamiféle plázás popcornhorrorra számítanak, könnyen csalódhatnak.
Vérbeli finn-svéd produkcióról van szó, olyan is az egész, mintha csak egy vérfagyasztó svéd gyerekmese megfilmesítése lenne. Már az első jelenet felkészít mindenre: a tökéletesen Insta-kompatibilis influenszercsalád nappalijába repül be egy kormos varjú, majd kezd törni-zúzni, mígnem aztán a kislány, Tinja el nem kapja. Anyuka viszont már jóval kevésbé finomkodik, egyszerűen kitöri a madár nyakát. Nem sokra rá aztán Tinja egy másik varjúval kerül szembe, hogy annak magára maradt tojását végül hazavigye, szobájában nevelgesse. A tojás egyre ijesztőbb méreteket ölt, mígnem aztán ki nem kel belőle egy… Na igen, innentől élesebben elválnak a dolgok. A zsáner kedvelői inkább egy hagyományosabb értelemben vett szörnyet várnának, aki aztán szép sorban lesújt mindenkire. Ez viszont a Jordan Peele-féle Mi-hez hasonlóan inkább egy doppelgänger horror, amiben a madárrém egyre jobban kezd hasonlítani az őt anyai szeretettel gondozó kislányra. Aki viszont saját anyjától már jóval kevesebb megértésre számíthat. A keltetés, hasonlóan mondjuk a nagyszerű lengyel Sweathez, tökéletesen mutatja be az influenszerlét illúziókkal teli világát. A korszellemhez pedig nemcsak ezen a ponton, de a folyamatos teljesítménykényszeren keresztül is kapcsolódik. (Erről nagyszerűeket mondott és írt a nemrég Budapesten járt sztárfilozófus, Byung-Chul Han.)
Persze, hogy teljes legyen a kép, az édesanya is inkább lányán keresztül szeretné megvalósítani saját elveszettnek vélt álmait. Az önkiteljesítés mindenekfelettisége jegyében viszont saját magával szemben már jóval kevesebb követelményt támaszt. Így amikor a lehetőség úgy hozza, könnyedén hagyja ott a családját egy új férfiért, hogy az ő újszülött gyermekét viszont már úgy nevelgesse, mintha a sajátja lenne. Tanulságos a mondat, amit a film egy későbbi pontján a lánya szemére vet: nem várta volna, hogy épp ő álljon boldogsága útjában. A mások kizsákmányolásából erőt merítő lélek sértett kiáltása ez: hiszen csak megérdemelné a boldogságot ennyi idő után! Annyit áldozott másokra, annyit vesztegette az idejét, és akkor még mindig nem?
Nagyon pontosan mutatja be a film az áldozati szerepben elmerülő embertípust, aki önérzetesen hajtogatja, hogy ő mindig csak ad és ad, miközben ebben részéről semmi önzetlenség vagy valódi szeretet nincs, bosszúság annál inkább. Ami persze csak újratermeli a sérelmeket, ezt mutatja be horrorba öltöztetve, sokszor szándékosan elidegenítően, undort keltő módon A keltetés. Hanna Bergholm filmje végigvezeti, a szülő által a gyerekre kényszerített tökéletesség-kényszer, a dacos megfelelési vágy hogyan vezet a lélek torzulásához, és hogyan neveljük ki szép lassan lelkünk sötét énjét. Egészen addig, míg végül a visszafordulás már lehetetlen, a sérelmek ott ragadnak bennünk, akárhogy is próbáljuk kiirtani őket. Addig dédelgetjük őket, míg el nem veszünk egészen.
A keltetés (Pahanhautoja/Hatching) finn-svéd horror, 86 perc, 2022
