Eddig a Saul fia és a Napszállta forgatókönyvírójaként ismerhettük Clara Royer francia irodalomtörténészt, de most megjelent magyarul a Kertész Imréről szóló kötete is. A Frankofón Fesztivál alkalmából Budapestre érkező szerzőt kérdeztük magyar gyökereiről, a kormánysajtóban őt ért támadásról és a Nobel-díjas író ismeretlen oldaláról is.
– A magyar olvasókat valószínűleg meglepheti, hogy egy francia irodalomtörténész jegyez kötetet egy magyar íróról, ráadásul magyarul is olvas, beszél, nyilatkozik. Honnan jött az érdeklődés az irodalmunk iránt?
– 2001-ben voltam húszéves, ekkor rendeztek Magyar Irodalmi Évet Franciaországban. Számos magyar szépirodalmi mű jelent meg ennek alkalmából nálunk. A találkozást segítette, hogy magyar dédanyám volt, így eleve kíváncsi voltam arra az országra, ahonnan származott. Meg is lepett, hogy ennyi nagyszerű írójuk van. Márai Sándor, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes és persze Kertész Imre voltak az első élményeim, és teljesen el voltam ájulva a művészetüktől. A gyertyák csonkig égnek című regényt és a Sorstalanságot egy-egy éjszaka alatt kiolvastam. Ahelyett, hogy megírtam volna az ezeregyedik szakdolgozatot Flaubert-ről, úgy döntöttem, inkább ezzel a világgal fogok foglalkozni. Elkezdtem magyarul tanulni Párizsban, aztán több évig laktam Budapesten. Minél több könyvet olvastam el, annál inkább beleszerettem a magyar kultúrába. De nemcsak a regények érdekeltek, hanem az értelmiségi viták is, így elmerültem a 30-as évek irodalmi közegének történetében. Úgy éreztem, történészkét közelíteni a témához elsőre egyszerűbb, mint irodalmárként.
– A családban is téma volt a rokonság, hallott régi magyar történeteket?
– Dédanyám Alzheimerrel küzdött, így tőle már nem hallhattam sajnos ilyeneket. A családtól függetlenül alakult ki a ragaszkodásom, a háttér csak rásegített, hogy elinduljak ezen az úton. Főképp a mítosz, hogy a magyar nyelvet lehetetlen megérteni, nagyon kíváncsivá tett. Én nem így látom, és nekem nagyon tetszik a magyar nyelv, annak zeneiségét kifejezetten szeretem. Nagyon hamar elkezdtem magyarul olvasni verseket, ebben pedig segítségemre volt egy nem mindennapi tanítóm Párizsban. Őt úgy hívják, hogy Nemes Jeles László. Rendezőnek nagyszerű, tanárként egy kicsit azért kevésbé volt az. Viszont lefordítottuk egy csomó mindent, Arany-költeményeket, A testamentumot Faludy Györgytől. Tetszett, hogy annyira ritmikus nyelv a magyar, ez a verseken világosan látszott. A legnehezebbnek egyébként nem a nyelvtan, nem is a szavak tanulása, hanem a helyes szórend megértése bizonyult. Tartottam is tőle, hogy rossz magyarsággal fogok szólni Kertész Imréhez. De aztán nem volt gond szerencsére, azóta pedig magabiztosabban szólalok meg magyarul.
– Ellentmondásos képünk lehet Kertész Imréről. Sokan gondolták úgy, hogy nehéz természetű, nehezen megközelíthető szerzőről van szó, miközben a pályája elején járó íróról épp azt hallhattuk, hogy kedves, szerény, bár zárkózott fiatalember volt. Valós lehet mindkét benyomás? Megváltozott idősebb korára?
– Másként fogalmaznék. Az irónia, a humora például véleményem szerint egy kulcs Kertész megértéséhez. De ha arról beszélünk, milyennek látta a saját fogadtatását, akkor a 1975-es Sorstalanság „kudarca” megerősítette benne azt a meggyőződését: inkább ne is legyen sikeres egy ilyen rendszerben. Aztán a kilencvenes években a Jegyzőkönyv meghozta számára a népszerűséget. Az csalódást okozott neki, hogy inkább a politikai-etikai gesztust látták ebben a könyvében, mintsem a metafizikus megközelítést. De egy olyan író, akit nem bántanak meg egyes olvasói reakciók, az nincs is miért tovább írjon. Szóval szerintem egészséges volt az olvasóktól való függetlensége. Nietzsche, Sartre gesztusa ez. Idősebb korára a Nobel-díja körül folyó vita is elkedvetlenítette őt. Nem igazán meglepő, hogy megsértődött. Ki tett volna másképp a helyében?
„Egyszerűen vakok voltak a Sorstalanság szövegére" | Magyar Hang
A holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapja alkalmából annak néztünk utána, milyen fogadtatásra talált a megjelenése előtt, illetve után Kertész Imre Nobel-díjas regénye, a Sorstalanság. Klasszikus lektori műhiba - így foglalta össze egy hozzászólásában Nyáry Krisztián, a Líra csoport kreatív igazgatója, miért utasíthatta vissza elsőre a Magvető a Sorstalanság kiadását.
– Könnyű volt önnek közel kerülnie hozzá, amikor interjúkat készített vele a könyvéhez? Kicsit Thomas Bernhard-i személyiségnek tűnt Kertész.
– Érdekes felvetés. De más volt például a tekintetben, hogy Bernhard betiltotta a könyvei újrakiadását Ausztriában. Kertész nem tett így. Sokkal inkább próbált mindig kapcsolatot keresni a magyar olvasókkal. A Nobel-díja után megvolt benne a remény, hogy több magyar olvasója lesz. Még vidéki író-olvasó találkozókra is járt. Nem igaz, hogy távolságot tartott volna a magyar közönségtől.
– Nem is erre gondoltam párhuzamként, hanem a két személyiség közti olyan hasonlóságokra, mint a zene szeretete, a nacionalizmus elutasítása, a klasszikus értelmiségi szerepfelfogás, elitista-arisztokratikus hozzáállás.
– Ebben van igazság. De vehetjük például Márai Sándort is, aki szintén hasonló jellem volt. Dávidházi Péternek van egy érzékeny tanulmánya 1993-ból, amiben bemutatja, milyen közel állt egymáshoz a két író. Például a politikai gesztusokban, a tömegtől való távolságtartásban. Inkább vele vetném össze Kertészt.
– Ha már távolságtartásról van szó, ön is úgy jellemezte magát, mint egy „ismerős idegent”, aki külső szemmel tud tekinteni a magyar irodalomra. Kertész kapcsán eszünkbe juthat Camus, és a Közöny főhősének idegensége is. De felteszem, az ön idegensége nagyon más ehhez képest.
– Valóban, ragaszkodom ehhez az idegenséghez. Ami nagyon más, mint a Közönyé. Camus hőse egy elidegenedett ember a világgal szemben, aki más, mint Kertész Köves Gyurija. Meursault, Camus főhőse közönyt érez a világ iránt és nem tud alkalmazkodni, Gyuri viszont mindenkit utánoz, nem ismeri saját magát és igyekszik minden helyzethez alkalmazkodni. Amikor én azt mondom, hogy idegen vagyok, inkább egy erkölcsi pozícióra utalok. Viszont ismerős is vagyok már, hiszen szívügyem a magyar irodalom, régóta foglalkozom vele. Ez a kettős pozíció nagy segítségemre van. Kertésznek is az tetszett, mikor elkezdtünk dolgozni a könyvemen, hogy nem függtem a magyar irodalmi közegtől. Szabad volt más módon kifejezni az elképzeléseimet. Se bent, se kint nem voltam.
– Viszont épp erre az idegenségére hivatkozva vonták be a magyar kultúrharcba is. A forgatókönyvírója volt a Saul fia mellett a Napszálltának is, utóbbi kapcsán pedig a kormánysajtóban olvashattuk: micsoda botrány, hogy egy francia szerző ír a magyarok bűnösségéről, Trianon utáni világáról. Hogyan fogadta ezt?
– Hallottam ezekről a cikkekről. De annyira nem magáról a filmről beszéltek, akik ezt írták, hogy nem is igazán foglalkoztam vele. A Napszállta nem a trianoni békeszerződésről szólt, hanem az európai civilizáció öngyilkosságáról. Budapest egy európai színtérként jelenik meg, de sok hasonlóságot mutatott más nagyvárosokkal a kontinensen. Sajnálom, hogy valaki ilyen csőlátással tud közelíteni egy filmhez. Nem is éreztem, hogy reagálnom kellene rá.
Hasta la vista? Mi folyik a filmalap körül? | Magyar Hang
Mintha csak az ellenzék nyerte volna a választásokat. A harmadik kétharmad után legalábbis ez lehet az érzésünk, ha megnézzük az állami intézmények ellen indított sorozatos támadásokat. Lassan már csak emlék lesz, amikor még kormánykritikus lapok kérték számon, miért csak egy jól meghatározott kör részesül az állami javakból.
– Kertész Imre az élete végén, amikor már megkapta a Szent István-rendet is, ki tudott engesztelődni?
– Nagyon nehéz megérteni, de Kertész sem jobboldali, sem baloldali nem volt. A fekete-fehér világszemlélet persze próbálta őt is bepasszírozni az egyik térfélre, de ez sikertelennek bizonyult. Ebből a szempontból sem lehetett valójában csodálkozni azon, hogy elfogadta a Szent István-rendet. Mindenesetre miért lenne meglepő, hogy az ország egyik jelentős, idős művészének életművét az állam fontos díjjal ismeri el? Teljesen természetes lépés, és az is, hogy a művész elfogadja ezt a díjat. Kertész élete vége felé pedig már nem is politizált, miután visszaköltözött Berlinből. Nem is foglalkoztatta ez már, szemben az irodalommal. Emlékszik az utolsó, ATV-s interjújára Friderikusz Sándorral? Látványos volt, milyen csillogó szemmel beszélt, amikor végre A végső kocsmáról eshetett szó. Amikor a Szent István-rendről kellett beszélnie, az nem nagyon érdekelte.
– Hogy érzi, Kertész ismeretlen oldalait is sikerült jobban megértenie? A pályája elején, még a Sorstalanság előtt például népszerű vígjátékokat írt a megélhetésért.
– És milyen rossz vígjátékok voltak azok… Tartottam is tőle, hogy nem akar majd ezekről beszélni, de nagyon türelmes volt, és két alkalommal is kérdezhettem róluk. Érdekes, hogy a naplóiban is megemlékezett a vígjátékairól, a hatvanas évektől fogva pedig azt írta, hogy gyűlöli a műfajt és a saját komédiáit. Utálta, hogy részt vállalt a tömegkultúrában, tisztában volt vele, hogy ez a kádárizmus kedvelt műfaja, ami szelepként szolgált akkoriban. Heltai Gyöngyit érdemes forgatni ebben a témában. Kertész úgy gondolta, nem azért jött vissza Auschwitzból, hogy vígjátékokat írjon. De nem akart éhen halni. Felesége, Albina viszont pincérnő volt, így nem keresett sokat.
– Viszont Vas Albina munkája segített is, mikor mondjuk a főnökénél, a Dél-pesti Vendéglátó Vállalatot akkoriban vezető Boross Péternél kellett engedményt kérnie a felszolgálóként dolgozó nőnek. Mondván, hadd dolgozzon tovább, mert az ő fizetéséből élnek. A későbbi miniszterelnököt pedig meggyőzte az akkor még küszködő író, Kertész művészete.
– Albina nagyon sokat tett Kertészért, sokat beszéltünk róla. Lelkiismeret-furdalása volt a nő miatt, folyamatosan rajta gondolkodott. Börtöntárs volt számára, akivel együtt küszködtek a mindennapokban. Ír a börtönszolidaritásról a Valaki más című kötetben, amit egy Albinának szóló búcsúlevélként is lehet értékelni. Persze, nem panaszkodott Kertész előttem, nagyon udvarias ember volt. De látszott, hogy fáj róla beszélnie. Mindketten megjárták a táborokat, mivel Albinával akkor találkozott, miután ő kiszabadult Kistarcsáról 1953-ban. A végen, Kertész szerint, Albina úgy érezte, mindent feláldozott azért, hogy ő tudjon írni. Ezt pedig mondta a férjének is. Erről nagyon szép szavakkal beszél Kertész a Valaki másban és a Nézőben is. Albina egy valóban fontos alakként jelenik meg a könyvemben.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/15. számában jelent meg, 2019. április 12-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/15. számban? Itt megnézheti!
