A Nők a Nőkért Egyesület (NANE) becslései szerint hazánkban 760 ezer nőt érint a bántalmazás, több mint 220 ezren élnek bántalmazó kapcsolatban, és hetente meghal egy nő családon belüli erőszak áldozataként. A rémisztő számadatok mögött megbúvó valóság talán a statisztikáknál is riasztóbb, az erőszak megfékezéséhez társadalmi összefogásra van szükség, és felértékelődik a helyi közösségek szerepe. Óbuda-Békásmegyer önkormányzata tavaly októberben indított áldozatsegítő programot, hogy a párkapcsolati erőszak, a családon belüli erőszak áldozatai minél gyorsabb és szakszerűbb támogatásban részesüljenek, azoknak pedig, akik az áldozatokkal kapcsolatba kerülnek, minél naprakészebb és szélesebb körű ismereteik legyenek a társadalmi problémáról, valamint a köztük lévő kommunikáció és együttműködés minél hatékonyabb és jobb legyen.
A kezdeményezéshez kapcsolódva március 27-én kiállítás nyílt az Esernyős Galériában Az erőszak és én címmel, amely a #VANKÉPEMHOZZÁ közösségi felhívásból született projekt alkotásaiból válogat. Bántalmazásról, erőszakról, kényszerítésről, tehetetlenségről, cserbenhagyásról, hallgatásról és gyógyulásról szólnak azok a képek, amelyeket nők küldtek a NANE Egyesület felhívására. Az egyesület így kívánt lehetőséget teremteni családon belüli és párkapcsolati erőszak áldozatainak – akiket gyakran nem hallgat meg a környezetük, nem hisznek nekik, vagy a saját élményeik komolytalanságáról próbálnak meggyőzni –, hogy megoszthassák a tapasztalataikat és az érzéseiket. És persze a menekülésük, a gyógyulásuk, az újrakezdésük történetét.
A Fő téri Esernyős Galériában berendezett tárlat két részből áll. A NANE Néma Tanúk elnevezésű piros, életnagyságú női alakot formázó sziluettjei lentről fölfelé, a fotóinstalláció pedig fentről lefelé rendíti meg az érdeklődők hitét az alapvető emberi jóságban. A fém alakok mind egy-egy élettörténetet hordoznak magukon, egészen pontosan egy élettörténet végét: erőszak áldozatául esett nőkről emlékeznek meg, a haláluk körülményeire fókuszálva. Az életkor, a körülmények, az okok változnak, az erőszak állandó. Erre utalnak a sziluettek között megjelenő hétköznapi, mégis erős üzenetet hordozó tárgyak is, két fotel, egy vödör, egy váza, egy vaságy: az ülőhelyek üresek, a vödör és a váza felborult, a földön ott hever egy konyhakés, az ágyon pedig egy áldozat. A hiány a felforgatott rend nyoma, ebben a térben történt valami, és már sosem kerülhetnek a helyükre a dolgok.
A piros fonallal a plafonra függesztett fényképek szavak helyett beszélnek az áldozatokról, és beszélnek az áldozatok a fotókon keresztül: túlélők tragédiái elevenednek meg a szemünk előtt. Nem a bántalmazás, hanem annak lenyomata, emlékek, hangulatok, félelmek és az újrakezdés jelei. Mellettük pedig rövid történetek a képek megszületéséről, és a mögöttük rejlő szenvedésről. Így együtt a remény útjelzői, de ahogy az installáció vékony fonalból szőtt szerkezete, úgy ezek az életek is rendkívül sérülékenyek, vigyáznunk kell rájuk. A kiállítás terébe lépve mi magunk is résztvevővé válunk, felelősséget kell vállalnunk az alkotásokért, és az esztétikai élmény ezen keresztül válik erkölcsi kötelességgé.
A piros fonal ugyanakkor az erőszak természetére is felhívja a figyelmünket, az installáció a vér jelenlétét feltételezik: a bántalmazottak történetéhez vér tapad. És az sosem tűnik el az életükből, hiszen ezek a fonalak tartják a túlélés és újrakezdés szimbólumaiként megjelenő fényképeket.
A fájdalom, a rettegés és a brutális erőszak megdöbbentően természetes módon fonódik össze az elhallgatással: a személyes tragédiák tabukként tűnnek el a négy fal között, a rokonok, az ismerősök, a szűkebb és tágabb környezet általában a hallgatást és a félrenézést választja. Az áldozatok legtöbbször nem hogy segítséget nem kapnak, de gyakran még a szenvedésüket is megkérdőjelezi a társadalom. A kiállításon megjelenő történetek alapján a szembenézés az áldozatra marad, holott mindannyiunk felelőssége lenne, hogy megelőzzük az erőszakot. Talán az óbudai kiállítás – az áldozatsegítő programhoz hasonlóan – segíthet a tabuk feloldásában.
A kiállítás április 21-ig tekinthető meg az Esernyős Galériában.
