Todd Field filmje, a számos Oscar-jelölést begyűjtő Tár mindenképp mérföldkő. Nemcsak azért, mert a széles nemzetközi figyelemben részesülő, minőségi nagyjátékfilmek között először beszél egy nagyon is kurrens témáról. Lydia Tár karmester fiktív életrajzi filmje előtt valóban nem sokan tudtak hasonló színvonalon, szakmai elismerés mellett a cancel culture jelenségéről szólni. Másrészt persze készültek bőséggel filmek megrendítő és nevetséges bukástörténetekről egyaránt. Az elmúlt évek legkellemesebb meglepetése volt például a Richard Gere főszereplésével készült Norman. Viszont a Tár valóban arra koncentrál, hogyan lehet a mai közéleti-politikai légkörben, részben metoo-vádak, másfelől ideologikus támadások alapján kikerülni a fősodorból. A film pedig nemcsak ennek megmutatásában, de elfogadtatásában is úttörő munka. A témával való foglalkozásra kényszeríti ugyanis azokat a mainstream nyugati lapokat, amelyek eddig nem szívesen vettek tudomást a jelenségről. Igaz, ezt sokan most is fenntartásokkal, idézőjelek között teszik. A Guardian szerzője például „úgynevezett cancel culture”-t emlegetett, a New York Times recenzensével együtt pedig azt emelték ki, hogy végre itt az első film, amely a maga teljességében mutatja be az összetett jelenséget.
A Tár valóban olyan, amelyet egyaránt szerethetnek azok, akik a túlhajtott polkorrektséget rendszeresen ostorozzák, meg azok is, akik szerint valójában csupán jogos közösségi igazságszolgáltatásról van szó. Todd Field hősével szemben ambivalens ugyanis a viszonyunk: nehezen szeretjük meg, miközben a film mégis afelé vezet, hogy empátiával viseltessünk iránta. Egyszerre érzünk távolságot a törtető, a csúcsra jutás érdekében másokon keresztülgázolni hajlandó értelmiségi nővel szemben. Látjuk ugyanakkor azt is, valójában mennyire retteg az elismerés hiányától, és hogy mennyire szüksége van neki is a feltétel nélküli szerelemre. (Mint mindenkinek ezen a világon.) Van egy nagyon jellemző rész a Tár második felében. A karmester élete felett már összecsapnak a hullámok, ő pedig egy alkalommal felfelé szalad idegesen a lépcsőn, megbotlik és elesik. A történteket követően viszont mindenkinek azt állítja, hogy megtámadták. Fordítva szokhattuk meg a dolgot, és felületesen azt is gondolhatnánk, Tár célja annyi, hogy önmagát áldozatnak állítsa be. Pedig valójában inkább azt akarja elkerülni, hogy gyengének, nevetségesnek gondolják. A karmesteri hivatás tökéletes metaforája annak, ahogy uralni, irányítani akarja az életét, továbbá maga körül mindent és mindenkit. Ha azt mondja a másiknak, hogy azonnal törölje ki a problémás e-maileket, akkor annak szerinte úgy is kell történnie. Ő szabja meg, ki és milyen pozícióba kerüljön, ahogy azt is, milyen legyen a kiválasztás menete. Mondjon épp bármit arról, hogy ő nem hoz egyszemélyi döntéseket, máskor meg, hogy ez így a leghatékonyabb. Művészetben márpedig nincs demokrácia! Vagy mégis kellene legyen? Mikor lenne szükséges valóban, és mikor mehet a minőségi munka rovására?
Amikor a legmagasabban van Lydia Tár, akkor lehet a legjobban tartani attól – méghozzá minden pillanatban –, hogy mikor történik valami szerencsétlenség. Ahogy az ironikus mondás tartja: az, hogy paranoiás vagy, még nem jelenti, hogy nem üldöznek. Legalábbis, hogy nincsenek a nyomodban. Amikor valaki a legmagasabbra ér, és más emberek felett szerez hatalmat, onnantól az ő hibáit is nagyítóval keresik, és amit találnak, ki is használják, amint lehetőség adódik rá. Az pedig szinte másodlagossá válik, hogy elkövette-e valóban, amivel vádolják. Az igazán megrendítő az lesz a történetében, ahogy a vádak egymásra rakódnak, miközben egy összevágott hangfelvételről tudjuk például, hogy az nem a valóságot adja vissza. Más gyanúsítások esetében már szkeptikusabbak, bizonytalanabbak vagyunk. Látjuk viszont, hogy sorra olyan vádak kerülnek a felszínre, amelyek bedobásával ma egy pillanat alatt el lehet lehetetleníteni valakit. Nincs szükség bírósági ítéletre, még arra a két-három hétre sem, amíg legalább valamennyire megbizonyosodhatunk afelől, hogy valóban súlyos dolgok történhettek.
Ha a célba vett személy hatalmát valósnak érezzük, annál kevésbé tudunk teljes mellszélességgel beállni mögé. A cancel culture jelenségét kárhoztatók épp ezért is szokták megfordítani a szerepeket: az agresszorként bemutatott szereplőt védekezőként ábrázolva. Miközben mások a kipécézett személy áldozatairól beszélnek, addig ők az áldozatiságát emlegetik. Amit persze rosszallóan figyelnek az adott személy tevékenységével, mondataival szemben kritikus megszólalók. És vagy azt mondják, hogy teljesen jogos bűnhődésről van szó, vagy pedig, hogy ha aránytalan is az ellehetetlenítés, mindez nem teszi semmissé mindazt, amit a nyilvánosság számon kér valakin. Utóbbit mondják persze a cancel culture bírálói is. Leszögezve, hogy nekik elsősorban a közösségi ítélkezés statáriális jellegével, igazságtalan túlkapásaival van problémájuk.
Igaza van abban a New York Times és a Guardian szerzőinek, hogy a Tár a problémát a maga összetettségében ábrázolja, megmutatva az igazságtalanságát, de a hatalommal rendelkező személlyel szembeni kritikák jogosságát is. A kérdés pedig valóban az lesz mindezek után, hogy a mélybe ránthatunk-e egy valóban kiemelkedő tehetségű embert mindazért, ahogy magánemberként viselkedett? Ha így történt volna egy sor klasszikus írónál, zeneszerzőnél, az mennyire lehetetlenítette volna el nagy művek születését? Makulátlan erkölcsű személynek kell-e lennie valakinek azért, mert sokan rajonganak a művészetéért, ő pedig interjúk sorában, illetve könyvben mesél az életéről, gondolatairól? Mikor jogos a felháborodásunk, és honnantól válik képmutatássá az egész?
Cate Blanchett valóban szépen, finom árnyalatokból rakja össze a leszbikus nőként a csúcsra jutó, korábban nehéz sorsú karmestert. Azt a Lydia Tárt, aki hamar eggyé válik szerepével, onnantól pedig épp annyira a hatalmat látják csak benne, mint mondjuk egy heteroszexuális férfiben. Hiába gondolják sokan, hogy minél több kisebbségi vonást tud felmutatni valaki, annál megkérdőjelezhetetlenebb tekintéllyé válik. Nem mond el mindez semmit arról sem, hogy miként fog viselkedni, amikor mások sorsa felett határozhat. Bizony, legyen valakinek bármilyen a szexualitása, a vallása vagy neveltetése, a hatalom semlegesíti mindezt, onnantól ő már csupán a magasan lévő ember lesz. Épp azért is tanulságos ez, mert rávilágít, hogy a felfelé jutás nehézkes, küszködéssel teli lehet bárki számára. Egy fehér férfi útja sem feltétlenül kitaposottabb, mint egy leszbikus nőé. A csúcsról pedig mindkettejüket könnyű lepöckölni egyik napról a másikra.
Összetett, gondolatébresztő film a Tár, még ha – a mostanában szokássá vált módon – bő fél órával hosszabb is a kelleténél. De abszolút megérdemelné, hogy jól szerepeljen az idei Oscar-gálán.
Tár, amerikai filmdráma, 158 perc, február 16-tól a mozikban
