Sok mindenre számítottam év elején, ami a streaming-piac jövőjét illeti. Különösen a Disney+, illetve az HBO Max érkezése töltött el várakozással. Bevallom, utóbbit azért jobban vártam, míg előbbi esetében kizárólag az Obi-Wan Kenobi sorozat lelkesített. Az HBO streaming-szolgáltatásának évek óta előfizetője vagyok, szerettem is a GO-t, így gondoltam, csak még jobb lehet az egész. Arra nem számítottam, ami következett: hogy a Max mind kezelőfelületében, mind tartalmában csalódás legyen, a Disney+ kínálata viszont végül teljesen felcsigázzon. Az, hogy végül cenzúrázva került fel a HBO Maxra a tavalyi év egyik legjobb filmje, illetve a héten levettek egy sor fontos, eredeti tartalmat, már csak a hab volt a tortán.
Úgy tűnik, ez a meglepetések időszaka a Disney-produkciók tekintetében is. Mert bár míg az Obi-Wan sorozat végül nem hozta a várakozásokat, addig a félig élőszereplős, félig animált Chip és Dale: A Csipet Csapat az utóbbi időszak egyik legkellemesebb meglepetése. Bőven lehetett pedig félnivalónk, főleg a Space Jam: Új kezdet után. Nem mintha az eredeti Space Jam bármiféle reményt keltett volna, de az új rész még ahhoz képest is meglepően bárgyúra sikeredett. És míg az élőszereplősítési láz elvétve azért hoz nézhető produkciókat, addig a kevert megoldás eddig nemigen szolgált semmi hasonlóval. Említhetünk még hasonló filmeket, de ezek jobbára a felejthető kategóriába tartoznak.
Mégis bizakodással tölthetett el minket, mikor hallottuk, hogy a Lonely Island komikustrió tagjai (Akiva Schaffer és Andy Samberg) állnak az új Chip és Dale-produkció mögött. Nagyjából hasonló remények élhettek bennünk, mint mikor kiderült, hogy Christopher Miller és Phil Lord készítik a Solo-előzményfilmet. (Amit aztán elvettek tőlük, olyan is lett a végeredmény.) Az alkotók emlegetése már csak azért is lehet releváns, mert A Lego-kalanddal pontosan azt hozták össze, mint most Schafferék. Előbbi filmtől a bejelentésekor nagyjából annyit vártunk, mint amit Az Emoji-filmtől és a hasonló munkáktól végül kaptunk: gátlástalan termékmarketinget, nulla eredeti ötletet. Nem így lett, A Lego-kaland az utóbbi tíz év egyik legszórakoztatóbb animációs filmje, méghozzá úgy, hogy az alkotóknak azért a reklámszempontokról sem kellett lemondaniuk. De lehet mindezt úgy is csinálni, hogy a moziba csábító nagyjátékfilm nem pusztán alibi, megáll a saját lábán is.
A Chip és Dale: A Csipet Csapat sokunk gyerekkori favoritjai között ott van, de talán kevesebben vannak, akik ezt mondanák az abszolút kedvencüknek. A három évadot megélt rajzfilmsorozat alapján azt sem feltétlenül gondolhattuk, hogy ez fog majd kitűnni a megannyi egyenreboot, újra feltámasztott mesevilág közül. Schafferék filmjének titka, hogy nem korlátozódik a bűnüldöző mókusokra, ehelyett annyi népszerű karaktert hoz képbe, hogy azt szinte követni is lehetetlen. A film világában békésen élnek egymás mellett emberek és rajzfilmhősök, egészen a South Park és a Simpson család karaktereitől Micimackóékon át Ficánkáig és a Pokémon szereplőiig. Ebből a szempontból abba a sorba illeszkedik, amelyikben a Shreket és a Lego-kalandot is találjuk. Az új Chip és Dale, hasonlóan ezekhez, nem fél a teljes mesevilágot előkapni, annak szereplői felé egyszerre tiszteletadással, de iróniával is fordulva.
Már az alapsztori is rendkívül meta, egyben rímel a Toy Story-sorozatot folytató Lightyear-éra – azzal a különbséggel, hogy ott nyögvenyelősen működik, itt viszont abszolút érezni a kreativitást, a lelkesedést. Hőseink, Chip és Dale valójában színészek, akik pályájuk csúcsán önálló sorozatban teljesedhettek ki, de mióta ezt elkaszálták, elfordultak egymástól, pályájuk megbicsaklott. Mindez persze a BoJack Horseman-ből már ismerős lehet, de ügyesen aknázzák ki Schafferék is a kiábrándult rajzfilmfigurákban rejlő poénlehetőségeket. Ahogy a mostanság divatos élőszereplősítő vagy 3D-ben újraalkotó trendet is. Dale ugyanis felül a korszellemnek, háromdimenzióssá műtteti magát, míg Chip marad a maga is kétdimenziós valóságában – ahogy a csapat többi tagja is. Mindebből nemcsak szórakoztató jelenetek sora sül ki, de megkülönböztetni is máris könnyebb lesz őket.
A film nagy ereje önreflektivitása, amely sajnos ritkán jellemző a hasonló produkciókra. És még itt is előfordulhatna, hogy szimplán csak felvonultatják a mesevilág krémjét, de a Chip és Dale nem fél nevetni sem az elmúlt évtizedek félresikerült munkáin sem. Más kérdés persze, hogy mennyire szállnak bele élesen mások produkcióiba, és hogyan viszonyulnak a Disney-filmekhez. A legnagyobbat a Warnernél készült Polar Expressz kapja, amelynél főleg a rosszul sikerült animáción gúnyolódnak, de a Universal által forgalmazott, élőszereplős Macskák is kap egy vicces odaszúrást.
Ötletes az is, ahogy a kilencvenes évekbeli sorozatot kezelik, megidézve annak egyes epizódjait, emlékezetes jeleneteit is. Mindezt úgy sikerül megtenni, hogy a film abszolút hű marad az egykori rajzfilm szellemiségéhez, tehát nemcsak az azon felnőtt harmincas-negyvenes generációt szólítják meg. Gyerekfilmként is abszolút működőképes produkcióról van szó, a legmetább poénok sem olyanok, hogy egy tizenegy-tizenkét éves ne érthesse meg azokat. Ugyanakkor valóban élvezhetik a filmet azok is, akik már a saját gyerekeikkel ülnek be rá, és kicsit nosztalgiáznának a régi szép kilencvenes éveken. Ahogy a rossz reklámszöveg tartja: kiváló szórakozás az egész család számára. Igazán meglepő sztorivezetésre persze nem érdemes számítani: a jók ezúttal is győznek, a rosszak elnyerik méltó büntetésüket, a végén pedig addig nevetnek, amíg már kínosan hosszúra nem nyúlik az egész. Amikor viszont mindezt ennyire szerethetően teszik, akkor panaszkodni sosincs igazán okunk.
Chip és Dale: A csipet csapat, amerikai animációs kalandfilm, vígjáték, 2022
