Tulajdonképpen Vlagyimir Vlagymirovicsnak köszönhetjük, hogy ellátogattunk Magyarország mind ez idáig egyetlen ukrán éttermébe, és hogy megkóstolhattuk az ukrán konyhát. Van még egy fúziós ukrán–izraeli hely Budapesten, ám kizárólag autentikus ukrán gasztronómiát ígérő hely csak egy: az Ukrán Udvar. Itt rá kellett döbbennünk, hogy hazánk szomszédai közül talán az ukránokról tudunk a legkevesebbet, ideértve a konyhájukat is, és mivel egy népet legjobban a főztjén keresztül lehet megismerni, felkerekedtünk, hogy megismerkedjünk a „kozákok gyermekeinek” (részlet az ukrán himnusz refrénjének magyar fordításából: „Mutassuk meg, hogy kozákok gyermekei vagyunk!”) ételeivel. Máraitól tudjuk, hogy „Budán lakni világnézet”, márpedig ezekben a vészterhes időkben ukrán étteremben enni szintén az.
A hely belülről pont olyan, amilyen ukrán fogadóba egyszer Kijevben elvittek a vendéglátóink: mint ukrán öreganyád vidéki udvarháza és a Lagzi Lajcsi-féle Dáridó díszleteinek házasítása. Az étterem tulaja kedves, ámde roppant feszült, amikor az asztalunkhoz kísér. Ez háborús időben érthető, el is nézzük neki. Jól láthatóan sok a tétova új vendég, akik katasztrófa-gasztroturistáskodni jönnek, meg megkóstolni az ukrán kultúra gasztronómiai szeletét, mielőtt ezt az vendéglőt is belebombázza a földbe Putyin. Az újak, mint mi is, bizonytalanul lapozgatják a fotókkal illusztrált étlapot.
Az étkezde a hozzánk hasonló új húsokon kívül tele van rosszkedvű ukrán vendégekkel, akik aggódva osztják meg egymással az otthon híreit. Közben folyamatosan érkeznek a menekülteknek szánt adományok, az étterem most segélyszervezeti elosztó központként is működik, a felszolgálók egyben szociális munkások is. A beérkező adományokat bizonyos időközönként elcipeli valaki, aki éppen a határ felé tart. Az egész miliő olyan képzetet kelt, mintha az apokalipszis fogadóban járnánk. Mintha kint, a Ráday utcán már tombolna a háború, a bent ülők elfogadták sorsukat, hogy ide is hamarost elér az elkerülhetetlen vég: a front. „Ha meg kell ba..ódni, akkor meg kell ba..ódni” – mondta a nagy tanár, Jose Luis Torrente, és a bent ülők mintha ezt az elvet követnék: mi az egyetlen épeszű reakció arra, hogy mindjárt ideér Tarr Béla A torinói ló című filmjéből ismert sötét nihil, a teremtés előtti végítélet? Utoljára még együnk egy jót – ez az egyetlen észszerű válasz, és az Apokalipszis vendéglő közönségével együtt mi is így teszünk; ezúttal nem A torinói lóból ismert krumplit választjuk.
Ráadásul az Ukrán Udvar jó alibinek tűnik már a böjt elején megtörni a böjtöt. Nem mehetünk úgy el innen, hogy csak húsmenteset fogyasztottunk: az olvasók tájékoztatása céljából feláldozzuk magunkat.
Már a levesként választott étekkel a „ha lúd, legyen kövér” elvét követve szakítjuk meg a 40 napos húsínséget: „szolyankát” rendelünk kozák módra, amely ötféle kolbászból készül, citrommal és olajbogyóval. Ez utóbbi máris sztereotípiatörő: ki gondolta volna, hogy az ukránok olajbogyót is használnak? Ám ha jobban belegondolunk, már látjuk is a Fekete-tenger melletti olívaültetvényeket, melyeket könnyen lehet, hogy idén már szorgos orosz kezek fognak szüretelni, tekintve, hogy a déli fronton ugyan nem Vlagyimir cár elvárásainak megfelelően, de a többi hadszíntérhez képest viszonylag sikeresen haladnak a „speciális katonai műveletek”. Levesünk rettentő tartalmas és a nevében ígért ötféle húskészítményt apróra vagdosva tartalmazza, ennek megfelelően sokféle húsos ízt rejt magában. Az egyéb összetevők okán pedig kellemesen kesernyés zamatot ízlelhetünk. A tetejére zellert hintettek vendéglátóink, jó zsíros tejföllel és pirítóssal kapjuk, ízlésesen tálalva.
Főételként először is segítséget kérünk, felszolgálónk a „valami autentikusat” kérésünkre a pelmenyit ajánlja, háborús időben nem ildomos vitatkozni, nem is tesszük. A pelmenyi hússal töltött tésztagombóc vagy -táska, a mi barátfülénkhez vagy a kínaiak dim sumjához hasonlít, és ez nem valami (barát)fülénel fogva idecibált párhuzam. Az étel genezise szerint ugyanis az akkor került be a keleti szlávok konyhájába, amikor az Urálon túli területekre merészkedtek.
Nem az Ukrán Udvar pelmenyije, hanem a pelmenyik általános kritikájaként elmondható, hogy az összetevők rettentő finomak, de talán kevésbé képeznek egységet, mint hasonló húsostáska-rokonaik. Ezenfelül az ukrán pelmenyinek sem a tésztája, sem a húsgombóca nem túl fűszeres. Maga a tésztatáskában található gombóc talán a mi nyírségi gombóclevesünkben fellelhető húsgombócra hasonlít. Az ukrán változatban a töltelékgombóc marha- és sertéshús keverékéből áll. Szolgáltató rovatunk következik, a hozzánk hasonlóan zöldfülű pelmenyifogyasztók számára. Kezdők számára hallatlanul nehéz beleszúrni a villát a gombócba a tészta csúszóssága okán, ezért azt tanácsoljuk, hogy a tészta „összeragasztásánál” fellelhető kis nyíláson próbálkozzunk ezzel. Szívesen. Mindent az olvasókért: mint említettük, Önök az alibink a böjt megszakítására. A pelmenyihez ecetet, vajat és megint csak tejfölt kapunk. Nagyon ámulunk, de az ecet hihetetlenül jól megy hozzá, ezért kellőképpen megáztatjuk benne gombóckáinkat.
Az Ukrán Udvarban az árak a budapesti belvárosi árakhoz igazodnak, az elviselhetőség felső határán. A kiszolgálás kedves, nem tolakodó és a nemzetközi helyzet fokozódásából kifolyólag kissé szomorkás. Az ételek hamar elkészülnek.
Sok kipróbálatlan nyelvtörőt hagyunk még az étlapon, ezért megfogadjuk, hogy ide még visszatérünk, talán már nem világvége-, hanem világbéke hangulatban.
Ukrán Udvar étterem (1092 Budapest, Ráday u. 17.)
Ár/érték★★★★☆
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/11. számában jelent meg, március 11-én.
