Továbbra sem akarunk győzni, de utálunk veszíteni. Emlékezhetünk a Fehér tenyér hősére, a veréssel és megfélemlítéssel tornászfiúvá nevelt Dongóra, aki felnőttkori versenye előtt foglalta össze így, mit vár a megmérettetéstől. És ezzel mindazt, amit a küzdésről és célok eléréséről a nyolcvanas évek Debrecenjében, egy szadista tornatanár kezei között megtanulhatott.
Hajdu Szabolcs 2006-os filmje sajnos ma is éppúgy aktuális, mint az elmúlt évtizedekben bármikor. Amikor ma is tömegek gondolják úgy, hogy egy-két „nevelő célzatú” pofon hasznos lehet, nagyobb fegyelemre és jobb teljesítményre sarkallhat, akkor tudhatjuk: az erőszak romantikájától még mindig nem szabadultunk. Hiába is akarunk, környezetünk hatásaitól nem tudjuk függetleníteni magunkat, a folyamatosan szemünk előtt lévő rossz példák, hatalmi visszaélések nyomot hagynak rajtunk.
Nem jó azóta sem abba a tükörbe belenézni, amit a rendező tart elénk, így volt ez a négy évvel ezelőtti Ernelláék Farkaséknál esetében is. Ott egy családi kamaradrámát figyeltünk, míg az interneten most debütált Békeidővel átfogóbb társadalmi látleletet kapunk. Az Ernelláék esetében a szereplők egy napját követtük végig, itt viszont már csak jelenetek maradnak, a szkeccsfilm hasonló egymásba szaladásokat detektál, mint mondjuk az Ütközések vagy az Éjszaka a Földön. A közös pont itt a megalázás, amit egyszerre teszünk a másikkal és saját magunkkal is, csak utóbbit talán észre sem vesszük, magabiztosan próbálunk felül kerekedni, hogy később talán még jobban szégyelljük a történteket.
Láthatunk ezúttal is – az Ernelláék mintájára – egymással szót érteni nem képes családtagokat, vagy épp saját hatása alá került színházi rendezőt, aki az autóban próbál rámászni fiatal rajongójára. A Békeidő egyik legvitatottabb pontja ez, a Marton László-féle zaklatási sztori konkrét beemelése lehet. Elhangzanak ugyanazok a mondatok, ráadásul itt Schilling Árpád szájából, miközben az egykori áldozat Sárosdi Lilla is szerepel a filmben. A jelenet emellett abszolút jól illeszkedik a koncepcióba, nemcsak a hatalmi pozíciók megmutatása szempontjából. Itt is tökéletes képet kapunk arról, hogyan szégyeníthetjük meg egyszerre magunkat és a másik felet.
Hogyan lesz egy egyszerű virágvásárlásból cigányozás és fasisztázás? Miként kezdenek a szülők azon veszekedni a vacsoraasztalnál, hogy melyikük szólhat rá a gyerekre? A Békeidő szereplőiben végig ott munkál a feszültség, várva, hogy kirobbanjon, és végre számon lehessen kérni a másikon, hogy mer úgy beszélni velünk, ahogy. Nem szégyelli magát? – üvöltjük. Hát, nem szégyelli. Jellemző példa a filmben, ahogy több szereplő is látható gondterheltséggel alázza a másikat, mintha valójában nekik lenne kínos, hogy nem kezelhetik társukat felnőtt emberként. A leteremtés pedig többször is oda fut ki: esetleg pszichológushoz kéne fordulni. Így fenyítünk mi, összevont szemöldökkel, megjátszott aggodalommal és rosszul leplezett fölényérzettel: mert hát mégis csak 2020-ban vagyunk.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/19. számában jelent meg május 8-án. A május 15-én megjelent lapszámban pedig interjú olvasható Hajdu Szabolccsal.
