A (fél)dokumentumfilmjeinél is jobban zavarba ejti a nézőt Ulrich Seidl, amikor játékfilmet forgat. Az osztrák botrányrendező az elmúlt években olyan munkáival váltott ki nagy visszhangot, mint az osztrák középosztály éjsötét tudatalattijába kalauzoló A pince, illetve az afrikai nagyvadakkal fotózkodó, rendkívüli lelkesedéssel gyűlölt vadászvilágot bemutató Szafari. Ezeknél már tényleg nem tudtuk elválasztani a valóságot és a fikciót, így maradt számunkra a kellő élvezettel gyakorolt csodálkozás, miért is mutogatják ennyire szemérmetlenül hőseink mindazt, amit normális körülmények között még lebukás esetén is tovább próbálunk tagadni.
Annál is meglepőbb volt az egész, miután A pincében látott náciszimpatizáns képviselő utóbb kikérte magának az egészet, mint akinek tényleg fogalma sem volt róla, mire vállalkozik. Mintha tényleg kétségbeesetten sóvárognánk arra, hogy a nagyvilág leleplezze betegesnek mondott szokásainkat, de mindezt csak annyira, hogy azért közben játéknak is tűnjön az egész. Kezeljenek bennünket érthetetlen különcként, lássanak minket összetettnek és végtelenül traumatizáltnak, ugyanakkor ne ítéljenek meg a viselkedésünk miatt, azt már nem viselnénk el.
A játékfilmjei viszont annyira hajaznak a dokumentarista munkáira, hogy nehezen hisszük el: mindössze színészi alakításokat látunk. A vásznon felbukkanó karaktereket akarva-akaratlanul is azonosítjuk az őket játszó színészekkel, köszönhetően annak, hogy Seidl tényleg a körülöttünk élő figurákat mutatja be. Olyanoknak, amilyenek: kisszerűeknek, sokszor szánalmasaknak, de végső soron leginkább sérültnek és végtelenül szeretethiányosnak.
A Rimini a Paradicsom-trilógiával illeszkedik egy sorba, Seidl ezúttal is pocakosodó alfahímeket és szexuálisan túlfűtött idősebb asszonyokat mutat, egyszerre komikusan és rendkívül szánalomkeltően. A bizarr kettősség eredménye a félreértés, miszerint a rendező sokkolni vagy undort kelteni szeretne alakjaival. A hasonló nézői reakciók mutatják, mennyire nem tudunk mit kezdeni azzal, ha hirtelen a mindennapokban látott figurák jelennek meg a vásznon kifejezetten intim vagy sérülékeny szituációkban. Kétségtelen persze, hogy Seidl amennyire lehet, el is idegenít a karakterektől, akiket túl nevetségesnek érzünk ahhoz, hogy empátiával kívánjunk fordulni feléjük, esetleg magunkra ismerjünk bennük.
Márpedig a Rimini, ha elengedjük félelmeinket, mégis csak együttérzést vált ki mind a kiöregedett táncdalénekes, mind a szexuális szolgáltatásaiért fizetni hajlandó idősebb hölgyrajongók iránt. Látjuk őket elesettnek, látjuk azt, ahogy kisgyerekként borulnak már teljesen magatehetetlen édesanyjukra. Pedig hát a természet rendje az lenne, hogy unokák szaladgáljanak körülöttük, ők pedig tisztességben megőszülve üljék meg az ezüst- vagy aranylakodalmukat életük párjával. Ehhez képest figyelhetjük azt, ahogy mindenféle sivár kulturális otthonokban várják kedvenc sztárjukat, Ritchie Bravót (Michael Thomas), aki be is lejt valami előtte magára rángatott extravagáns öltözetben, és a már hetvenes-nyolcvanas rajongók kezeit csókolgatva dalolja az Emiliát. Mindez pedig amennyire bizarrnak tűnik számunkra, annyira mindennapos, ismerős valójában. Pontosan tudjuk, hogy ez van körülöttünk, mégsem szeretnénk tudomást venni róla. Esetleg csak szelíd mosollyal, jóváhagyóan legyintenénk: hadd élje a mama kicsit újra kamaszkorát!
A Rimini valójában kegyetlen pontossággal mutatja meg azt a kulturális zsákutcát, ahova mostanra jutottunk. Időskorba lépett a magára hagyott, a felelősség elől újra és újra menekülő generáció, lassan pedig már teljesen elveszítjük, ahogy egykor társadalmaink az idősekre tudtak tekinteni. Itt nemcsak a nyugdíjasklubokban haknizó Ritchie Bravo, de majd’ mindenki képtelen szembenézni az öregedéssel, a barátok és családtagok pedig szintén nem tudnak feléjük tisztelettel, szeretettel fordulni. Egy-egy különösen taszító jelenettel mutatja tökéletesen Seidl, mennyire így van ez. Ilyen mondjuk, mikor énekesünk egy az éjszaka hevében rögzített szexvideóval igyekszik pénzt kicsikarni idős rajongója férjéből. De ugyancsak emlékezetes, amikor az idősotthonban tolja vissza kerekesszékes apját a szobájába, közben utóbbi egy nemzetiszocialista indulót énekelget, mire Ritchie is rákezd a maga szirupos sanzonjára, igyekezve elnyomni az idős édesapja hangját. (Az édesapát játszó Hans-Michael Rehbergnek ez volt az utolsó filmje. A Rimini végén látható jelenete egyben eszünkbe idézheti az utóbbi évek egyik legmegrendítőbb drámáját, Az apát.)
Mi pedig látjuk magunk előtt, ahogy a tragikus 20. század generációi bukdácsolnak sérelemből sérelembe, és még napjainkban is ugyanazokat a meccseket játsszák újra – persze már egyre erőtlenebbül –, mint amelyekben harminc-ötven éve is léteztek. A Rimini hőseit elfelejtette a világ, ahogy ők is saját félelmeikbe és frusztrációikba feszülve élték le az életüket, most pedig kénytelenek szembesülni azzal: amit adtak, ugyanazt kapják vissza. Mégis szánjuk őket, mégis szeretnénk, hogy megbocsássanak nekik és leljenek rá végre valamiféle boldogságtöredékre, ha az utolsó pillanatban csak, hát akkor.
Mindezt Rimini szintén elidegenítő díszletei között, hajnali ködtengerben és bejárhatatlan villákban, pálmafás külvilágot hazudó nyugdíjasotthonokban. Nem szeretnénk így megöregedni, nem szeretnénk rokonainkra így találni. Inkább el is toljuk magunktól az egészet, nyugati dekadenciát kiáltunk, és nem vesszük észre, hogy talán még ennél is lélektelenebb körülmények között kell leélnünk az életünket. Végül reménykedve, hogy a kórházban, ahol elkapjuk a végzetes fertőzést, legalább utolsó stádiumos haldoklónak nyilvánítanak bennünket, és mégis csak beengedik szerettünket, ha van egyáltalán kit beengedjenek, búcsút venni.
Rimini, német-osztrák-francia filmdráma, 114 perc, 2022
