Nem negatív karakterként jelenik meg Köbli Norbert szerint a Blokádban Göncz Árpád. A forgatókönyvíróval a sajtóvetítés után beszélgettünk Antall és Göncz megítéléséről, Lajos Tamásról, taxisokról és korábbi történelmi filmjeiről is. Az alkotás ma kerül a mozikba.
– Mennyire érezte ellentmondásosnak a taxisblokád megítélését? Évtizedekkel később is tapasztalni a jobboldalon egyfajta dühöt az egykori tüntetőkkel szemben. Míg az akkori ellenzék kiállt mellettük, ma viszont kevésbé hivatkoznak rájuk. Tehát nagyon senki sincs, aki évtizedek elteltével úgy interpretálná, hogy ez egy fontos, öntudatos kiállás volt. Inkább az ország megbénítása jut eszébe sokaknak.
– Talán annak az emléke maradt meg, hogy ezek kemény gyerekek. Ahogy a kukásoknál sem sokat mérlegelték, megadják-e nekik, amire vágynak. A taxisok végül is nyertek, hiszen a legutóbbi döntéseknél már velük tettek kivételt. A politikában sikerült egy olyan reflexet építeniük, hogy ők tökös, kemény gyerekek, velük jó lesz vigyázni. És már a nyolcvanas években is csináltak blokádokat. Volt ennek előképe, nem a kilencvenes években találták fel a dolgot. Nagyon erős szakszervezetük működött és hozzászoktak, hogy a miniszterek velük közvetlenül egyeztetnek. A film pedig pont alkalmas a téma bemutatására. Induljunk onnan, hogy Szókratész feltalálja a dialektikát. A párbeszédes formát, amikor saját magától kérdez, így gondolkodik. Ebből született a forma, hogy ide is, oda is érvelek. Ez jelenik meg a görög tragédiákban, nekem pedig a taxisblokád egy görög tragédia. A film alkalmas arra, hogy kettősségében mutasson meg egy konfliktust. Ne vád- és védőbeszéd alakuljon ki, hogy mi voltunk a jók, ők a rosszak. Hanem bemutassunk egymással szemben álló igazságokat is.
– Antall József emlékezete sokkal pozitívabbnak tűnik, mint az akkori megítélés volt. Tisztelik őt a jelenlegi ellenzékiek közül is sokan. Úgy tűnik, ez a film is elsősorban tisztelgés kívánt lenni.
– Egy izgalmas történetet akartam elmesélni. Antall karakteréből, a róla való felszínes tudásból indultam ki. Ha előítéletem nem is volt, mindenesetre homályosan maradt meg számomra az ő figurája. Minél jobban elmélyültem aztán a történtekben, annál világosabb lett számomra, hogy tisztességes, jó ember volt. Hasznos politikus, aki akart valamit, és egy csomó mindent el is ért. A filmbe nagyon be akartam szuszakolni, de nem volt már rá idő: elérte azt is az oroszoknál, hogy nem kellett jóvátételt fizetni. Ugyanis ők azt mondták, akkor mennek ki, ha az itt hagyott ingatlanjaik után jó nagy pénzt fizetünk. Antall hosszú, kemény tárgyalássorozatban elérte, hogy ne kelljen. Hiszen romboltak eleget ötvenhatban, amiért mi ugyanannyit kérhetnénk. Egyezzünk ki nullában. Nagyon tökös Antall-kép rajzolódott ki előttem. Egy pragmatikus politikusé, aki ugyanakkor elkötelezett demokrata.
– A legtöbb vita nyilván Göncz Árpád ábrázolásából lesz. Hogyan érezte, mennyire állítják őt be negatív karakterként?
– Szerintem nem negatív karakterként mutatjuk be. Nem akartam semmiféle patkányozásba, összeesküvés-elméletekbe, városi legendákba belebonyolódni. Gönczből azt látod, ami ezekből a napokból dokumentálva van. Még a Gönczért rajongó életrajzíró is elismerte, hogy túlterjeszkedett a köztársasági elnöki jogkörén a blokád napjaiban, ezzel pedig nem mutatott jó példát demokráciából. A film ennyit állít Gönczről. És még annyit, amennyit ő maga mondott. Tőle veszem ezt a mondatot: „Jóska, mi kioltjuk egymást”. Még azt is hozzátette, hogy „a te vásznadon én bohócnak tűnök, az én vásznamon te meg temetkezési vállalkozónak”. Milyen érdekes, úgy indultak neki, hogy ez köztük működni fog. Van itt egy baráti történet, és annak megtörése, amely csalódás volt mindkettejüknek. De benne van az is, hogy nagyon fiatal volt még a demokrácia, nem világos minden szereplő számára, hogy mi a feladata. Lehet esetleg egy elnöki típusú demokrácia, vagy inkább miniszterelnöki lesz? Nem volt feltétlenül világos az sem: ki a főparancsnoka a hadseregnek? Ki képviseli Magyarországot külföldön? Göncz úgy volt vele, hogy beleáll, és lehet, az lesz a vége, hogy valójában ő a főnök. Mert a jogszabályokból esetleg azt is ki lehet olvasni. A magyar demokrácia első három éve arról szólt, hogy ők ketten küzdenek, az Alkotmánybíróság pedig próbál igazságot tenni. Aztán Antall halála után Göncz ebből a szerepből visszavonult. Nem tartott igényt már az éceszgéberi-megmondói szerepre.
– Elhangzik az is, hogy Göncz népszerűsége tovább erősödött, ezzel ő maga büszkélkedik a filmben. De nem derül ki, pontosan miért is lehet ő ennyire kedvelt – úgy tűnhet, mintha pusztán azért, mert ügyes manipulátor, és azt mondja, amit az emberek hallani akarnak. Nem így mutatja be a film?
– Két típusú politikust mutatunk be. Antall olyan típusú, aki elvégzi a munkát, és ezt a médiában, ügyesen vagy ügyetlenül, prezentálja. Itt leszek kritikus: Göncz az a fajta politikus volt, aki a népszerűséget összekeverte a hasznossággal. Azért is írtam meg közöttük ezt a vitát, mert úgy éreztem, a két figura túlmutat önmagán. Mind a ketten egy-egy típust reprezentálnak, Gönczben pedig inkább azt látom, hogy sokszor a látszatja, a retorikája maradt meg a munkájának. Antall esetében ott volt a jól végzett, hasznos munka, csak a kommunikáció, a médiában való megjelenés nem mindig működött.
– A filmből az sem derül ki, hogy Göncz 1956 után börtönben is ült. Direkt maradt ki?
– Arra már nem szerettem volna, ha kiterjed a film figyelme. Nem fért bele 105 percbe. Az egy másik film lenne, ahogy Bibóval és a többiekkel együtt őt is lecsukták. Majd lehet, hogy egyszer megcsinálom.
– Akadnak Antallnak jobboldali kritikusai is, akik szerint többet kellett volna tennie egyfajta valódibb rendszerváltásért. Mások szerint nem is tehetett volna, és az MDF nem lehetett más, csak kamikazekormány. A film ebben hogyan foglal állást?
– Úgy, hogy nem értek egyet azzal, aki szerint nem tett eleget. Kónya Imre jól mondja, hogy ott voltak a körülmények. Csak épp ez is olyan, mintha arra hivatkozva mentenénk fel őket. Szerintem Antall nem a körülményekhez képest tett meg mindent, hanem azokon túl is. Az egyéni ügyességével, például. Már ott, hogy az MDF az előválasztást is meghekkelte. Mit jelentett ez? Az MDF Pozsgay-pártként indult. Harmadik utas, baloldali szervezetként, ahova az MSZMP bukása után majd átmentjük a Pozsgay-híveket. Közvetlen elnökválasztással pedig ő lesz a köztársasági elnök, és államfő-típusú demokrácia jön. Antall 89-ben úgy hekkelte meg a folyamatot, hogy elindult az elnöki posztért, és elsöprő többséggel megválasztották. Ő meg azt mondta, hogy mostantól nem harmadik utas, baloldali párt leszünk, hanem kereszténydemokrata néppárt. Ez 89 ősze! Nem sokkal a választások előtt vagyunk. Az elvei azt mondták, hogy ez a jó irány. Másrészt körülnézett, és azt látta, Thatcher és Kohl a vezető politikusok. Felismerte, hogy Németországhoz kötődik a sorsunk. Felvetette a pártszövetségbe az MDF-et, ahol már meg tudott ismerkedni Kohl-lal, kialakult egy jó, személyes viszony a két történész között. Nem a formalitásokba ragadt ember volt, inkább a gyakorlati politika művelője. Ezért örülök, hogy a Veritas Intézet kiadta Gorbacsovval való összes tárgyalását. Az a kép él bennünk róla, hogy kedves, kedélyes öregúr volt. A filmből kiderül, hogy nem. És itt voltak még az oroszok, mikor Antall kormányra került, ezt elfelejtjük ma már. Ötvenhatban is megígérték, hogy kimennek, Antall ezt átélte 24 évesen. Három nap múlva visszajöttek. Lehet, hogy épp a kivonulásról tárgyal Gorbacsovval, de simán visszajöhettek volna. Egy taxisblokád anarchiája alkalmat jelenthetett volna a beavatkozásra, ha azt mondják, a béke és biztonság érdekében maradnak még egy kicsit.
– Nem tartottak a politikusok filmes megjelenítésétől? Sokakban van meg az aggodalom ilyenkor, nehogy parodisztikus, nehezen komolyan vehető legyen a végeredmény.
– Úgy éreztem, olyan messze van, hogy már homályosan élnek bennünk ezek az arcok. Még Antallé is. Azért van, hogy Seress Zoliét, aki nem hasonlít annyira rá, csak a karaktert hozza, az emlékezetünk összemossa Antall igazi arcával. Miközben közelinek érezzük ezt a konfliktust, igazából messze van már. Gönczöt is jól meg lehetett ragadni a külsőségeiben, az „árpibácsiságban”. Éreztem a nyomasztó felelősségét, hogy mindenhonnan támadható lesz a film. De tudtam, hogy nem fogja más megcsinálni. Bizottságok, ha összeülnek, harminckét év alatt sem döntik el, miről szóljon egy Antall-film, hogyan ábrázolják a többieket. Nem is kellett bizottsági döntéshozatal, helyette egy művész előállt azzal, hogy majd ő megcsinálja, és akkor ide lehet lőni.
– De hallott olyat is konkrétan, hogy Árpi bácsinak szólíttatta magát? És nem csak úgy ráragadt ez a karakter?
– Azóta is, mióta megírtam a könyvet, jött ilyen visszajelzés. Nem hiszi el, mondta egy akkori fiatal nő, hát hiszen vele is ezt csinálta!
– A Blokádot már megjelenése előtt megnevezték mint magyar Oscar-nevezettet. Nem volt kicsit gyors ez a tempó?
– Nem szokták megvárni általában a bemutatót. Ha meghalljuk például, hogy Cannes-ban nyert valami, azt sem látták akkor még tömegek. A Saul fiát is egy hónappal később mutatták be. Vannak olyan fesztiválok, amelyek kifejezetten kérik, hogy ne legyen még bemutató. Nyilván mérlegelték, minek van esélye indulni, én nem kértem ki utólag a gondolkodásmenetüket. Ezt látták a legjobbnak. Ha meg kell fejtenem, hogy miért, akkor talán azért, mert nagyon aktuális. Az egész régióban jól érthető most, mikor itt van többek között ez az energiaválság. Az író, ha jól végzi a munkáját, megérzi, mi van a levegőben. Félelmetesen aktuálissá vált a történet.
– Van már hír külföldi forgalmazásról?
– Nem tudom, erre a Filmintézet mondhatja meg a választ. Nem látok bele ebbe a folyamatba. Ha lesz, akkor örömmel megyek ottani bemutatókra.
– Lajos Tamás-produkciók esetében visszatérően elhangzik, hogy filmes körökben ma ő élet és halál ura. Mit gondol erről?
– Nem osztja meg velem élete más területeit, sem dilemmáit, döntéseit. Tamással hosszú kapcsolatunk van, ami számomra mindig a munkáról és szakmáról szólt. Nekem sosem kellett forgatókönyveimet azért átírnom, mert Lajos Tamás megkért volna rá. Jó producernek tartom, szeretek vele dolgozni.
– És hogy érzi, ön mennyire van tűzközelben?
– Ha nem innen lőnek, akkor onnan. Egy ilyen világban élünk. Balról és jobbról is szoktak. Olyan nincs, hogy semleges maradj, azt hiszem. Majdhogynem az jár a legrosszabbul, aki azt mondja magáról, hogy sehova nem tartozik. Őt mindkét irányból lövik. Mégis, egy művésznek arra kell törekednie, hogy távolságot tartson. Ezért vagyok szerencsés, hogy filmeket írok, és nem stand-upot vagy színházat csinálok. Mert ott aktuálisnak kell lenni. Filmesként azt tudom mondani, hogy most kitalálok egy történetet, de mire megcsináljuk, négy év eltelik. Addigra nem lesz érdekes, ha aktualitásokról szól. Távlatokban gondolkozom, és megpróbálom magam távol tartani az aktuálpolitikától.
– De jobboldali művésznek tartja magát?
– Konzervatívnak tartom magam sok tekintetben, de igyekszem a címkéktől távol tartani magam. Mert ezzel bezárom az ajtót a nézőim előtt, akiknek a politikával így is átitatódott az életük. De rendben, mondjuk rá: jobboldali, konzervatív vagyok.
– A játszma is az ön nevéhez fűződött, Kulka Jánosnak ez jelentette a nagy visszatérését. Hogyan értékeli a film fogadtatását? Sikerült elég emberhez eljuttatni a hírét? Mintha valahogy elveszett volna a forgatagban.
– Nem sikerült elegekhez. Az a film pont olyan közönséghez szól, amelyik a covid alatt leszokott a mozizásról. Megy a Pókember közönsége, járnak a tinik és családok. Akik kevésbé járnak már, az pont A játszmának a közönsége. Megszokták, hogy mire elmennének, már fent lesz streamingen. Mindenki úgy van vele, hogy kivárja, és majd otthon megnézi. Mint ahogy most fel is került Filmióra, és tele van vele a net, nézik nCore-ról töltve is.
– Most arról is szólnak a hírek, hogy a mozijegyek tovább drágulnak, lehetnek majd zárások is…
– Szerencsések is vagyunk, hogy most mutatják be, mert érzésem szerint január-februárban zárva lesz az összes mozi. A karácsonyt kivárják, az egy nagy piac, de szerintem utána lehúzzák a rolót. Én nagyon megtoltam ezt a tizenöt évet, szeretnék már pihenni. Most véletlenül úgy jött össze, hogy idén három bemutatóm is volt, előtte három évig semmi. Nehéz a filmezésben, hogy három-négy projektet kell tolnod, hogy egy valóra váljon. Nem panasz, csak beszámolok róla, hogy ez az arány. Sokkal többet kell dolgozni, mint amennyiből film készül végül. Nem szeretnék már ennyit dolgozni. Zenélek mellette, februárban elkezdtem, komponálok és programozok.
– Miért tizenöt év?
– Onnantól számolom, hogy 2007-ben otthagytam a forgalmazást, előtte filmkritikus voltam. Azóta tart a főállású forgatókönyvírás. Csináltam tévésorozatokat is, olyanokat, mint a Válótársak, Apatigris, A tanár. Szeretem csinálni, de nem akarom már ilyen tempóban.
– Elégedett a történelmi filmjei fogadtatásával? Olyanok maradhattak meg sokaknak, mint az Örök tél, Félvilág, Apró mesék.
– Elégedett vagyok. Mindig szeretném megmutatni magam más oldalról, más műfajokban is. De elfogadtam, hogy a filmes szakma is szeret skatulyázni. Azt mondani, hogy valamiben jó vagy, és akkor azt várják tőled. Nem panaszkodom igazából. Ha egész életemben csak a történelmi filmjeimről fognak ismerni, akkor az számomra egy boldog élet. Elégedett vagyok ezekkel a filmekkel, élik már a saját életüket.
