Ritkán teszek ilyet, de erősen szurkoltam Pál Dániel Leventének, a szerzőnek, hogy a sokat ígérő Az Úr nyolcadik kerülete című kötet után ne rontsa el. A nevezetes városrészről szóló prózakötet nagy sikerét (amelyet megelőlegezett az eredetileg Facebook-posztokban közölt sorozat népszerűsége) ugyanis előbb rádiójáték, majd már a tervezett új kötetből készült monodráma aknázta ki, ami a tapasztalatok szerint sokat segít egy írónak, de sokat el tud venni a szerzőtől.
Az eredményt – mintha félidő lenne egy mérkőzésen – összességében nem most lehet lemérni, hanem majd az első olyan kötetben, melyben Pál Dániel Levente elmozdul ebből a „nyóckeres” világból. Egyelőre annyit lehet megállapítani, hogy az ígéret egy hrabali mélységű, az élet törékenységét, az egymásra utaltság szövevényes rendszerét felmutató, ugyanakkor a legprózaibb helyzetekben is költőiséget látó és láttató, és ezt ontológiai derűvel tálaló P. D. L.-prózára: megvan.
Mert ez a kötet még nem az, csak olyan. De minden adott ahhoz, hogy az legyen. Legutóbb nyolc (pont nyolc) fejezetnyi rövid írásból ismerhettünk Budapest híres-hírhedt kerületére, most két irodalmi és egy tulajdonképpen publicisztikai fejezetben folytathatjuk az ismerkedést. Az irodalom utóélete című nyitófejezetben szó szerint az előző kötet utóéletével traktál a szerző, ami bár kellően szellemes, bensőséges (irodalmi kékharisnyáknak úgyszólván csemege) és informatív (dicséretes a lábjegyzetekkel is megtámogatott helytörténeti minikurzus), mégis sekélyes.
Aggodalmamat a folytatás oldotta: A kisboltok népe és különösen a Szent Magdolna szomszédai már az a próza, amellyel Pál Dániel Levente a mélybe megy, ahol megtörténik az a részvéttel teli közellépés sorsokhoz, történetekhez, ami beváltja a címben ígérteket. Ráadásul a szerző – miközben nyilvánvalóan már a történetek gyűjtésével, megformálásával és közreadásával is állást foglal – hagyja az olvasót véleményt formálni, ad nekünk mozgásteret átgondolni és belátni. Mind a moralizáló szubjektivitást, mind a részvétlen tárgyilagosságot igyekszik kerülni, és ez sikerül neki.
Egy-egy emberről olvasunk, aki egy átlagember számára túlságosan is szélsőséges viszonyok között él, az ő mondataik, gondolataik és legfőképpen a tetteik egy konform világból könnyen ítélhetők volnának, és Pál Dániel Levente még csak azt sem mondja, hogy ne ítéljünk. Csak sorakoznak a szereplők, monológokban, párbeszédekben mutatja meg őket a szerző, van köztük bőven gonosztevő, de megismerünk angyalt is (Torma néni evangéliumának főhőse mintha a Pacsirták cérnaszálon című Menzel- (és Hrabal-) film kényszermunkára ítélt filozófusa lenne, aki boldog, egyszerűen azért, mert megszületett). Nem stilizálja a brutalitást és nem hagyja észrevétlenül a gyengédséget, ez a kötet egyik nagy erénye.
Hogy mi volt a célja, szándéka Pál Dániel Leventének ez(ekk)el a kötet(ekkel), arra nézvést bőségesen informálja olvasóit a különböző interjúkban, a szöveget tovább éltető applikációkban. A könyvből ezenfelül az is kiderül, hogy nemcsak jó füle, eltalált hangja, de képessége is van arra, hogy a már említett mélységbe leszálljon. Kézre áll neki ez a mi valóságunk, ez a mindenkori, de itt és most mégiscsak elsősorban közép-európai abszurd. A szerző többet képes adni annál, mint amit egy szellemes történetmondó adni tud. Sem nem kérem, sem nem javaslom neki, mert csak rajta múlik, hogy adjon.
Pál Dániel Levente: Egy ember nyolcadik kerülete. Athenaeum, 2019. 3499 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/6. számában jelent meg február 7-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/6. számban? Itt megnézheti!
