Letakart tévé, a kanapé kerülése, hangosan recitált imaszövegek. Különös szokásokból nincs hiány a Lefkovicsék gyászolnak című új magyar filmben. Breier Ádám első nagyjátékfilmes rendezése bátor vállalás, ami az ábrázolt közeget illeti. Sajnos ma is kifejezetten ritka, hogy a zsidóság témájához az átélt traumán, a történelmi szenvedésen túl másként is nyúljunk. Külföldön persze ez kevésbé ritka, elég csak megnézni, mondjuk, a Budapesti Zsidó és Izraeli Filmfesztivál produkcióit. A Lefkovicsék viszont tökéletesen illene a rendezvény kínálatába. Ezt egyrészt érthetjük pozitívumként: nemzetközi színvonalú, amit itt látunk. Másrészt viszont bánkódhatunk azon, hogy túl könnyen belesimulna a kínálatba, és lehetne épp egy francia, német vagy osztrák film ugyanúgy. Egy tragikus balatoni esemény említésén, na meg az utcaképeken túl kevés dolog utal igazán rá, hol járunk. Ami nem feltétlenül baj, de több helyi íz azért elfért volna.
A Lefkovicsék gyászolnak története már jóval kevésbé mondható egyedinek. Gyakorlatilag az elején belőhetjük az összes fordulatot, a végére pedig elégedetten dőlünk hátra: nem tévedtünk. A középpontban egymástól eltávolodott apa-fiú párost látunk, a múltbeli sérelmek miatt Iván (Szabó Kimmel Tamás) egyenesen Izraelig menekült. Ezt követően ráadásul a vallásban talált rá önmagára, ami újabb konfliktusforrást jelent a szinte kizárólag a boksznak élő apával (Bezerédi Zoltán). Ahogy az sejthető, kényszerű találkozásukkal felszínre tör minden, majd másfél óra mégis elegendő lesz ahhoz, hogy újra közel kerüljenek egymáshoz.
A sztori az elmúlt időszak munkáit tekintve sem újdonság, hasonló sablonra épült például a Szia, életem! De ahogy Rohonyi Gábor és Vékes Csaba filmje, úgy a Lefkovicsék gyászolnak is szerethető, élvezetes néznivaló marad, gyakorlatilag az elejétől a végéig leköti a nézőt. Hitelességét elsősorban az ábrázolt vallási ellentét, illetve a szereplők közti dinamika adja. Abszolút színészközpontú filmről beszélünk, Bezerédi és Szabó Kimmel pedig ki is tesznek magukért, elviszik a hátukon a show-t. Szabó Kimmel mindezt ráadásul úgy teszi, hogy a tőle megszokottakhoz képest teljesen más karaktert hoz. Kedves családi mozi a Lefkovicsék gyászolnak, amely nem ad ugyan semmi rendkívülit, de szükség van az ilyen munkákra is.
*
A szintén februárban mozikba kerülő Árni már egy másféle mű. Szintén nagyjátékfilmes debütálásról van szó, Vermes Dorka rövidfilmjei ismeretében viszont nagyjából tudjuk, mire számíthatunk. A leginkább árulkodó a 2022-es Alba Vulva lehetett, mely alapján kísérleti formára, drámai történetmondásra számíthattunk. A 2018-as Anyák napja, amely eddig a rendezőtől a legtöbbekhez jutott el, még jóval közérthetőbbnek számított, de már ott is a párbeszéd-képtelenség, a kimondatlanul is érzett feszültségek álltak a középpontban.
A Proton Cinema bábáskodása mellett készült, Tarr Bélát is producerei között tudó Árni című filmet nem könnyű nézni. Lassú tempója könnyen elaltatja a nézőt, a főszereplő idegensége pedig szintén növeli a távolságot. Mégis ezek a legnagyobb erősségei is a filmnek. A főhős a vándorcirkusz mindeneseként dolgozó Árni (Túri Péter), aki rutinszerűen végzi feladatát, alig szól valakihez. Izgalmasan, pontosan ábrázolja a film a csoportközi dinamikákat, miközben Árnihoz a végére sem kerülünk sokkal közelebb. Legalábbis, ami a történetének szétszálazását illeti.
Fájdalmát és félelmeit ugyanakkor pontosan érezzük, vele együtt menekülnénk a végén messzire. Vagy hagynánk, hogy sorsunk végre összeroppantson bennünket. A vándorcirkuszhoz érkező kígyó szimbolikája szintén kifejezetten érdekes.
Az Anyák napja és Alba Vulva alapján arra tippeltem volna, hogy egy experimentális melegtörténettel lesz dolgunk. Csak félig-meddig tévedtem: a szexuális másság kérdése ugyan előkerül, de nem központi szerepben. A lényegesebb sokkal inkább ez a mindentől távoli karakter, és annak megértése, hogyan jut előre a mindennapokban. Ahogy a Lefkovicsék esetében, itt is a színészi játék válik kiemelkedően fontossá: lenyűgöző, hogy a filmben még ritkán látott Túri Péter miként ragadja meg hipnotikus erejű játékával a nézői figyelmet.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/7. számában jelent meg február 16-án.
