Hányszor hangolódott ünnepélyesre a lelkünk, amikor énekeltük vagy újabb divat szerint hallgattuk, és megint újra csak énekeltük a Himnuszt! Mi volt annak a bőrünkön átfutó borzongásnak a neve, a tartalma, amelyet a szöveg végig sem gondolt képei gerjesztettek bennünk? Talán azért borzongtunk, mert a vers megszületése óta alig volt történelmünknek olyan időszaka, amikor ne éreztük volna: „Megbünhödte már e nép / A múltat s jövendőt!”
Létigazoló harcot vívott ez a nép, belesodródva a rokontalanság gyötrelmes állapotába. Sorsfordító harcában egymást érték a kudarcok. Miközben tehetségesnek, szorgalmasnak tartották (tartotta magát) az anyagi javak megtermelésében, az azokhoz való hozzájutásban állandóan hiányérzete volt. Hogy milyen szívósan élt bennünk az önsajnálat, annak igazolására számtalan példát lehetne említeni. Tornyai János megfestette a magyar sorsot: a ló nekifeszül a rohamozó, kavargó szélnek, s a reménytelenség és a sivárság döbbenetével néz – nem előre, inkább maga elé. Van-e ott még remény, ahol földig érnek a fellegek, ahonnan sehonnan sem várható segítség?
Csontváry Kosztka Tivadar cédrusa a magányos magyar sorsnak is metaforikus képe. „Magyarnak számkivetve” – írta József Attila a harmincas években. „Sikoltva megriad” a költő, amikor rádöbben, hogy magyarnak lenni küldetés is e földön. Hisz abban, hogy az, pedig talán mégsem. Ezt is végig kellene gondolni egyszer.
Csak a velünk élő történelemtől kapunk sebeket. A görögök és a rómaiak, a törökök és a tatárok, a lázadók és a legyőzöttek keserűsége úgy szivárog át a történelmen, mint a kavicsrétegen a víz. Mire átér rajta, megtisztul. Vagy, ha úgy szebben hangzik: letisztul. Már csak példa, amely mai tetteket igazolhat a messzi távolból. Kísértett az önsajnálat, a sajnáltatás is: szerencsétlenek, pechesek, jobb sorsra érdemesebbek vagyunk. Szemben állunk az egész világgal, küzdünk, de szükségszerűen el kell buknunk. Hiányzott belőlünk a konok kitartás, a szívós kapaszkodás gyötrelmes hite, hogy: érdemes, minden bukás ellenére érdemes!
Amikor megszülettem, friss láz hevítette az országot: az újjáépítés lendülete. Mert építeni szeret az ember: házat is, hazát is. Nem véletlenül épül egymásra, vagy még inkább, nő ki egymásból a két szó. A hazánk a házunk is, amely tetőt tart a fejünk fölé, megvéd a széltől és az időjárás egyéb viszontagságaitól. Nem tudjuk, hogyan történik valójában, de egy idő után a testünkké válik a haza. Fájdalmai a miénk lesznek.
A szüleim az első években parasztok voltak, én a nép gyermeke. Apukámat ezerkilencszázötvenegyben tiltott sertésvágásért hat és fél esztendei börtönre ítélték. A debreceni pernek nagy sajtóvisszhangja volt: le kellett leplezni a nép ellenségét. A nép gyermekéből így lett rendszeridegen, akit ki kell vetni, hogy ne fertőzhesse a többieket. Aztán múlt az idő, a börtön elvitte a házasságot, csak a három gyereket hagyta maga után. Megalakultak a termelőszövetkezetek, s a család a munkásosztály szövetségese lett. Nem kellett már attól tartanom, hogy nem lehetek jeles tanuló! De az öröm nem tartott sokáig. A fateromból bányász lett, belőlem pedig – akkor ezt még nem tudtam igazi súlyával felfogni – az uralkodó osztály egyik tagjának gyermeke! Lassan ezt is megértettem.
Már egy kitűnő gimnáziumban tanítottam, amikor felfogtam, mégis rossz vásárt csináltam, mert értelmiségi lett belőlem! Első generációs, mégis csak az. Havonta legalább egyszer azt hallottam, hogy baj van velem, nem támogatom eléggé a munkásosztály és a vele szövetséges dolgozó parasztság törekvéseit, gátolom a nép kibontakozását. Vegyem tudomásul, nem tartozom már a népbe! Hosszasan utána nyomoztam, kerestem, hogy mikor vesztettem el a népet. A tanítványaim zöme a népbe tartozott. Velük foglalkozva, felkészítve őket a továbbtanulásra, én már nem. Csak azzal vigasztalhattam magam, hogy hamarosan ők is elveszítik ezt a kitüntetést.
Örökös zavar támadt bennem, s még ma sem tudom igazán, ki vagy mi az a nép? Beletartozom-e újból vagy sem? Túrnom kellene a földet, lemenni a bányába, vagy politikai szerepet vállalni? Ki tudja ezt megmondani? Meg kellene keresni azokat, akik ma is a népre hivatkoznak: mi tudjuk, mit akar a nép, mert azt akarja, amit mi akarunk. Csak mi tudjuk, amit ő még nem is sejt.
S ezzel megérkeztünk egyik legfontosabb mai problémánkhoz. Érkezett már hozzánk tamil, pakisztáni, ceyloni, török, tatár, vietnámi, s ki tudja, hányféle nép. Ez a legújabb kori népvándorlás már megint arra kárhoztat bennünket, mint az egész Európát fenyegető nagy török veszedelem idején. Elegünk van már ebből! – mondja hangosan az egyik oldal. – Szeretnénk, ha végre magyarok élnének ebben a magyar hazában. A másik oldal félénken kérdezi: ki hát a magyar, mi hát a magyar? Ha kiegyenesítem az orromat, kifehérítem a bőrömet, magyar leszek? Nem kellenek az idegenek, előlünk eszik el a kenyeret, isszák meg a sört – így az előbbiek. S mivel a sört többen szeretik, a magyarok meg mindig imádták a kenyeret, egyre többen csatlakoznak. Elindulnak az úton, amelynek a végén már nem lesz se kenyér, se sör, csak vér.
