Jól ismerjük az elefántot fel nem ismerő vak emberek példázatát. Hiába próbálják kitalálni, mivel állnak szemben, csak egy bizonyos perspektívából tudnak találgatni. Az egyik számára olyan lesz, mint egy oszlop, a másiknak kötél, a harmadiknak méretes fal. Reflektált már a történetre a filmművészet is: Gus Van Sant 2003-ban Elefánt címmel készített minimalista drámát az iskolai lövöldözésekről.
Koreeda Hirokazu filmje, a Szörnyeteg kapcsán is feleleveníthetjük a tanítást. Könnyen befogadható, de költőien szép film a japán mesteré, hasonlóan más, korábbi munkáihoz. A legnagyobb ismertséget talán az öt évvel ezelőtti Bolti tolvajokkal szerezte, megkapva érte az Arany Pálmát is Cannes-ban. A Bolti tolvajok szintén nagyívű társadalmi dráma volt, olyan rétegek életébe engedve betekintést, amelyeket magunktól nem feltétlenül vennénk észre. Vagy ha meg is látjuk őket, empátiára már kevésbé hajlunk irántuk. A Szörnyeteg azt mutatja meg, hogy legfőképp azért, mert igazán nem is látunk bele a folyamatokba. Kialakítunk magunkban egy képet a másikról, majd már ehhez gyűjtjük a bizonyítékokat, és képtelenebbek leszünk kilépni a sémából.
A film elején édesanyát és fiát látjuk, amint igyekeznek megbirkózni a családfő korábbi elvesztésének traumájával. A fiút azonban láthatóan egyéb gond is kínozza. Csak nem a tanára mondott neki valamit, netán egyenesen bántalmazta? Az anya hinné is, nem is. Igyekszik mindenesetre óvatosabban állni a kérdéshez, így pedig az igazgató és a többi pedagógus különös viselkedése minket is arról győz meg: nincs szó túlreagálásról. Sőt, valójában épp attól kell tartani, hogy nem kezeli sem ő, de különösen az iskola a helyén a történteket – gondoljuk. A tanárok ráadásul úgy tesznek, mintha valójában az anyától, az ő reakciójától kellene félni. Ami – belehelyezkedve a nő, Saori nézőpontjába – különösen nevetségesnek tűnik.
Később viszont – nem új keletű megoldással – perspektívát váltunk, és hirtelen az iskolaiak szemszögéből kezdjük látni az egészet. Majd harmadszor is visszafordulunk, akkor már a fiúval és társaival a középpontban. Mondani sem kell, sok minden teljesen más fénytörésbe kerül, és már azt fájlaljuk leginkább, mennyire nem képesek az amúgy jóravaló szereplők megérteni egymást. Kommunikációképtelenségükben ismerjük fel a problémát, viszont úgy gondoljuk, mindez feloldható lenne, ha végre elmondanák, mit is tapasztalnak valójában. De valóban így lenne? Hiszen például az anya biztosan nem tart magában semmit, kétségbeesését pedig az hajtja, hogy mindenhol falakba ütközik. A fiúnál és az iskolánál már tapasztalunk elfojtást, de ami talán ennél is lényegesebb lesz, hogy a felek kevéssé törődnek azzal, hogy meghallgassák a másikat. Saját előfeltevéseik rabjaivá válnak, védekező pozíciót vesznek fel, és egyre inkább azt gondolják: a másik csak ártani akar vagy tud.
Kívülről persze mindig könnyebb értetlenkedni azon, hogy miért nem tudják a szemben álló felek megérteni egymást. A Szörnyeteg akkor tud igazán hatásos lenni, ha képesek vagyunk azt a saját életünkre vonatkoztatni. Fel tudjuk ismerni, hogy valójában félrevezetjük magunkat, amikor csalhatatlannak hitt ösztöneinkre hagyatkozunk? Hogy amiket mi bizonyos jelekként azonosítunk, azok valójában egész másra utalnak?
A Szörnyeteg egyik leghatásosabb pillanata, amikor anya és fia a kocsiban ülnek, utóbbi pedig egyre érthetetlenebbül, elvadultabban viselkedik. Mégsem annyira gondolkozunk azon, mi váltja ki az adott pillanatban ezt a hatást, és inkább általánosabb kezelhetetlenségre, rossz hangulatra gyanakszunk. A harmadik harmadban értjük meg hirtelen, hogy a banálisnak gondolt részletek valójában mennyire súlyosak lehetnek, ha egy másik nézőpontból tekintünk rájuk.
A Szörnyeteg valóban az a film, amelyről csak a végére derül ki nagyjából, pontosan mivel is állunk szemben. Ki a szörnyeteg? Van egyáltalán? Egy emberi rémet kell keresnünk? Vagy a címre találhatunk sokkal kedvesebb magyarázatot is? Szép, patinás filmet rendezett Hirokazu, nem nehéz megrendülni a felismerések hatására. Mégsem távozunk lesújtva, sokkal inkább emeli fel a szívet a végére. Mindez csak hozzáad az értékéhez.
Szörnyeteg. Rendezte: Koreeda Hirokazu. Japán filmdráma, 126 perc. Szeptember 14-től a mozikban.
