Kezdőlap Publicisztika Háború után, ...

Háború után, avagy a kisbetűs történelem

A kormányrádió 2014 óta foglalkozik – például a Kossuth minden hétköznap többször – az első világháború harctéri eseményeivel, a százéves jubileum(ok) alkalmával. Főleg a magyar harctéri sikerekkel, igen egyoldalúan, hurráoptimista hangnemben. Sorjáznak a nagyszerű győzelmek, egymás után. Ami persze megfelel a rendszer szellemiségének.

HIRDETÉS

Amitől feltűnően óvakodnak, az a végeredmény és a következmények említése, taglalása, értékelése; vagyis a lényeg. Mert ugye, a lényeg nem egyes kisebb harctéri epizódok százainak mikrotörténéseiben rejlik. Hanem abban összegződik: hogyan ért véget, mit hozott az országnak és lakóinak a háború? Nos hát nem sok jót. A szörnyű veszteségek következményei máig érezhetők, ha el is feledkezünk már az okokról. Első helyre kívánkozik, hogy elveszett az ezeréves ország területének közel kétharmada, és a magyar ajkú lakosságnak közel fele. De nézzük most az egyéb következményeket és veszteségeket. Az emberek hétköznapjait a háborúban és utána: a kisbetűs történelmet.

Délibábos nemzetpolitika

Raffay Ernő évek óta azzal eteti a hiszékeny embereket, hogy a rendszerváltozás után volt lehetőség határaink megváltoztatására. Ez nem igaz.

Már a háború alatt megjelentek az országban a hadirokkantak seregei. Ezek a magyar települések nem túl derűs színfoltjai lettek és maradtak, többen az ötvenes évekig, esetleg tovább, például templomok előtt koldulva, néha katonasapkában – a nyugdíjasok láttak még ilyeneket.

Hogy hányan rokkantak meg így vagy úgy összesen, arról hozzávetőleges kimutatás sem készült, hiszen szétesett az ország és az adminisztráció is. Nagyságrendben több százezren voltak. Hogy a túlélők milyen állapotban jöttek haza, arról létezik egy felmérés, még 1918 szeptemberből. E szerint a frontról hazatérő honvédek átlagos testtömege 50 kilogramm volt. Igaz, a hazai lakosság sem volt hízókúrán: egyre többet nélkülöztek.

A rokkantak és elesettek tízezreinek hozzátartozói családfenntartó nélkül maradtak. Így a nők voltak kénytelenek tömegesen állásba menni, főleg a fiatalok. A munka nem volt sem könnyű, sem kellemes: rendesen napi 12 órán át tartott, a férfiak munkabérének feléért-harmadáért. Ezek persze a szerencsések voltak, akik kaptak állást az összeomlott gazdaságban. A többieknek az ingyenkonyhák kegyelemkenyere maradt – ahol volt ilyen. Így köszönt Magyarországra a modern kor, a rövid XX. század.

Az állam nem sietett segíteni; igaz, hogy a háborús összeomlás után nem is nagyon létezett. Hosszú ideig fenyegetett államcsőd. A kevéske segélyt, ha volt, jórészt elvitte az infláció. Rosszabb volt ennél, hogy a hatóságok a nyomort az utcaképet csúfító jelenségként kezelték. (Ismerős, ugye?)

Reménytelen helyzetbe jutottak azok a rokkantak és károsultak is, akik lakóhelye a trianoni határokon kívülre került. Mert az utódállamok persze nem vállalták őket. Aki mint magyar hadirokkant igényt tartott volna valamire, annak Magyarországra kellett jönnie.

Jöttek is. Tömegesen menekültek a maradék országba, főként Budapestre emberek az elcsatolt területekről, különféle okokból. Elsősorban állami alkalmazottak és hivatalnokok, akik az utódállamokban állásvesztés elé néztek, és a magyar államtól vártak megélhetést és persze lakhatást. Az utóbbiról szó nem lehetett: Budapest régóta túlnépesedett, túl gyorsan nőtt az előző évtizedekben. Kevés volt a lakás, kicsi és rossz minőségű. Így az ide menekültek közül sokan pályaudvarokon laktak, vasúti kocsikban, hosszú évekig. Keveset tett a civil társadalom is, az addigi úri középosztály is elnyomorodott. Az egyházak igyekeztek, átütő siker nélkül.

Felsorolhatatlan annyi emberi szenvedés, amennyit a magyarság még a háború alatt és utána is átélt. A régóta áhított függetlenség és szuverenitás ugyan meglett – ezen az áron. Nem volt benne köszönet. Már akkor sem volt igaz, hogy ez lett volna a legfontosabb az ország népe számára. Ma sem az.

Tanulságos volna, ha a közszolgálati média ezekkel a következményekkel is foglalkozna. Mondjuk negyedannyit, mint az elévülhetetlen és felemelő, mégis megsemmisítő vereségbe torkolló harctéri sikerekkel. Mert akkor ez a jövőbe is mutatna. Azt mutatná meg, örök tanulságul: mit kell elsősorban elkerülni, mi az, amit nem szabad elfelejteni és megismételni. Semmi áron, soha többé, semmilyen ürüggyel.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 10. számában jelent meg, 2018. július 20-án.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 12. számban? Itt megnézheti

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.

HIRDETÉS
Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

21,739lájkolóTetszik
824követőKövetés
9,981feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

Odacsap a vasököl? – Magyar Hang-ajánló

Péntektől csütörtökig keresse a 31. számot az újságárusoknál! Már 28 oldalon, változatlan áron!

Kiemelt cikkek