HIRDETÉS
Kezdőlap Publicisztika Háború után, ...

Háború után, avagy a kisbetűs történelem

HIRDETÉS

A kormányrádió 2014 óta foglalkozik – például a Kossuth minden hétköznap többször – az I. világháború harctéri eseményeivel, a százéves jubileum(ok) alkalmával. Főleg a magyar harctéri sikerekkel, igen egyoldalúan, hurráoptimista hangnemben. Sorjáznak a nagyszerű győzelmek, egymás után. Ami persze megfelel a rendszer szellemiségének.

HIRDETÉS

Amitől feltűnően óvakodnak, az a végeredmény és a következmények említése, taglalása, értékelése; vagyis a lényeg. – Mert ugye, a lényeg nem egyes kisebb harctéri epizódok százainak mikrotörténéseiben rejlik. Hanem abban összegződik: hogyan ért véget, mit hozott az országnak és lakóinak a háború? Nos hát nem sok jót. Úgy hogy nincs okunk örvendezni a propagandacélokra kiválogatott események fölött, száz évvel később sem. A szörnyű veszteségek következményei máig érezhetők, ha el is feledkezünk már az okokról.

Első helyre kívánkozik, hogy elveszett az ezeréves ország területének közel kétharmada, és a magyar ajkú lakosságnak közel a fele, nem beszélve a többiekről (Trianon). Ez, és a teljes évszázadot beárnyékoló következmények ismertek a nagybetűs Történelemből. Azóta sem hevertük ki.

De nézzük most az egyéb következményeket és veszteségeket. Az emberek hétköznapjait a háborúban és utána: a kisbetűs történelmet.

***

HIRDETÉS

Már a háború alatt megjelentek az országban a hadirokkantak seregei. Ezek a magyar települések nem túl derűs színfoltjai lettek, és maradtak többen az ötvenes évekig, esetleg tovább, például templomok előtt koldulva, néha katonasapkában. Nyugdíjasok láttak még ilyeneket.

Tipikus jelenség volt köztük a frontról kosárban hazahozott, végtagamputált ember. Aki életének hátralévő éveit – évtizedeit? – is a kosárban töltötte. Nem részletezném: próbálja mindenki elképzelni. Visszaemlékezők szerint az egész gyülekezet egy emberként sírt, amikor néhány ilyen rokkantat elvittek a hozzátartozók a vasárnapi misére.

Délibábos nemzetpolitika

Raffay Ernő évek óta azzal eteti a hiszékeny embereket, hogy a rendszerváltozás után volt lehetőség határaink megváltoztatására. Ez nem igaz.

Hogy hányan rokkantak meg így vagy úgy összesen, arról hozzávetőleges kimutatás sem készült, hiszen szétesett az ország és az adminisztráció is. Nagyságrendben többszázezren – sokszázezren? – voltak.

Hogy a túlélők milyen állapotban jöttek haza, arról van egy felmérés még 1918 szeptemberből. Eszerint a frontról hazatérő honvédek átlagos testsúlya 50 kg volt. Igaz, a hazai lakosság sem volt hízókúrán: egyre többet nélkülöztek.

***

A rokkantak és elesettek tízezreinek hozzátartozói családfenntartó nélkül maradtak. Így a nők voltak kénytelenek tömegesen állásba menni, főleg a fiatalok. A munka nem volt se könnyű, se kellemes: rendesen napi 12 órán át tartott, a férfiak munkabérének feléért-harmadáért. Ezek persze a szerencsések voltak, akik kaptak állást az összeomlott gazdaságban. A többieknek az ingyenkonyhák kegyelemkenyere maradt – ahol volt ilyen. Így köszönt Magyarországra a modern kor, a rövid 20. század.

Az állam nem sietett segíteni; igaz hogy a háborús összeomlás után nem is nagyon létezett. Hosszú ideig fenyegetett államcsőd. Úgy hogy az állam kevéssé gondoskodott a rokkantakról és egyéb hadikárosultakról (hadiözvegyek, árvák). A kevéske segélyt, ha volt, jórészt elvitte az infláció. Rosszabb volt ennél, hogy a hatóságok a nyomort az utcaképet csúfító jelenségként kezelték. (Ismerős, ugye?) És például megtiltották a hadirokkantaknak, hogy egyenruhában kolduljanak.

Reménytelen helyzetbe jutottak azok a rokkantak és károsultak is, akik lakóhelye a trianoni határokon kívülre került. Mert az utódállamok persze nem vállalták őket. Mit várhatott az új délszláv államtól az a délvidéki magyar, aki Szerbia ellen harcolva rokkant meg a háborúban? (Ez 1930 után részben megváltozott. Romániában például azért, mert erdélyi román katonák is megrokkantak a magyar hadseregben.)  Aki mint magyar hadirokkant igényt tartott volna valamire, annak Magyarországra kellett jönnie.

Jöttek is. Tömegesen menekültek a maradék országba, főként Budapestre emberek az elcsatolt területekről, különféle okokból. Elsősorban állami alkalmazottak és hivatalnokok, akik az utódállamokban állásvesztés elé néztek, és a magyar államtól vártak megélhetést és persze lakhatást. Utóbbiról szó nem lehetett: Budapest régóta túlnépesedett, túl gyorsan nőtt az előző évtizedekben. Kevés volt a lakás, kicsi és rossz minőségű. Az ide menekültek közül sokan pályaudvarokon laktak, vasúti kocsikban, hosszú évekig. Vagonlakónak lenni életformává lett.

Keveset tett a civil társadalom is, bár valamit mégis: hiszen az addigi úri középosztály is elnyomorodott. Az egyházak igyekeztek, átütő siker nélkül. Akadtak egyéni kezdeményezések: a Károlyi grófék birtokán, Fóton gondoskodtak 200 hadirokkantról.

A ’30-as évek folyamán és végén javult az ország helyzete, és vele a hadirokkantaké és károsultaké is. Az újabb (elkerülhetetlen) háborúra készülő kormányzat hangsúlyozta a honvédek megbecsülését, hősöknek nyilvánítva a háború katona-áldozatait. Háborús kitüntetetteknek úgynevezett vitéztelkeket osztottak; de kaptak más kedvezményeket is. Zömmel ekkor létesültek a háborús emlékművek is, amelyek máig állnak. (Eszembe jut Varga Imre Hősi emlékmű c. szobra: a mankóra támaszkodó, féllábú-félkarú katona, a feje nélkül.)

***

Felsorolhatatlan annyi emberi szenvedés, amennyit a magyarság még a háború alatt és utána is átélt. A régóta áhított függetlenség és szuverenitás ugyan meglett – ezen az áron. Nem volt benne köszönet. Már akkor sem volt igaz, hogy ez lett volna a legfontosabb az ország népe számára. Ma sem az.

Tanulságos volna, ha a közszolgálati média ezekkel a következményekkel is foglalkozna. Mondjuk negyedannyit, mint az elévülhetetlen és felemelő, mégis megsemmisítő vereségbe torkolló harctéri sikerekkel.

Mert akkor ez a jövőbe is mutatna. Azt mutatná meg, örök tanulságul: mit kell elsősorban elkerülni, mi az, amit nem szabad elfelejteni és megismételni. Semmi áron, soha többé, semmilyen ürüggyel. Nem szabad olyan útra lépni, amely oda vezethet.

Tartozunk ezzel a háború áldozatainak is.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 10. számában jelent meg, 2018. július 20-án.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 12. számban? Itt megnézheti

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi néhány száz forint is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

27,785lájkolóTetszik
2,393követőKövetés
16,729feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

Elhallgatások és hazugságok – Magyar Hang-ajánló

Thuróczy Szabolcs-interjú. Lelepleződik „Tiborc”, a szalagmunkás riporter. Vannak anyák, akik maguk is árulják a drogot. Keresse a friss Magyar Hangot!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek

Kedves Emerald

A fesztiválokkal elég komoly baj van már mostanság, mivel olyanok, mint a baglyok. Nem azok, aminek látszanak.