Veszélyérzet

Lehet, csak én voltam felületes, és elkerülte amúgy is szétszórt figyelmem, mindenesetre nem tapasztaltam országos pánikot, de még össznemzeti kétségbeesést sem azon dermesztő hír hallatán, miszerint veszélybe kerültek a 30 éve szabadon emlékév tervezett programjai, abból kifolyólag, hogy a projekt végrehajtásában jeleskedő XXI. Század Intézet munkatársai, se szó, se beszéd otthagyták eddigi munkaadójukat, akár Gyurcsányék az MSZP-t.

Puccs történt – írta a minden hülyeségre és szenzációra fogékony sajtó, s én nem kívánom ezt a bulvárpolitikai minősítést sem védeni, sem vitatni, ugyanis nem Lánczi Tamásnak, valamint kutató- és üzlettársainak elhatározásáról akarok írni. Halvány sejtelmem nincs döntésük okairól, további szándékaikról, s bár tudom, hogy a konkrét ismeretek hiánya a magyar sajtómunkások jelentős részének bőven elegendő egy közepes lélegzetű publicisztika előállításához, én ezúttal nem kívánok eme kézenfekvő „tényfeltárás” lehetőségével élni.

Szigorúan a fentebb említett, veszélyeztetett programokra koncentrálnék, főleg azért, mert gyanúm szerint már akkor is veszélyben voltak, amikor még Lánczi és derék csapata gőzerővel szolgálta a XXI. Század Intézet, s nem mellékesen a megfellebbezhetetlen főnök asszony, Schmidt Mária céljait, terveit, bevételeit és lidércnyomott álmait. Ugyanis, ha a további programok veszélybe kerültek, akkor – értelemszerűen – az eddigiek megvalósultak. Márpedig ugyancsak sűrű gondban lenne az, aki megpróbálna listát szerkeszteni az eddig megvalósult programokból, s bizony nem a bőség zavarával küszködne, sokkal inkább a nincstelenség nyomorával.

Hiszen a Terror Háza Múzeum kiállításán kívül aligha sorolható fel más, említésre méltó projekt, de még az a nagyszabásúnak szánt, valójában kisstílű tárlat is a „mielőbb feledjük el” kategóriába tartozott. Olyan események viszont, mint a Nagy Imre emlékét bemocskolni szándékozó kampány, emlékművének áthelyezése, az 1956-os Intézet felszámolása pontosan beleillenek a NER emlékezetpolitikai koncepciójába, de talán mégsem tartoznak kifejezetten az emlékév ünnepi aktusai közé, ezért létrejöttükben sem Schmidt Mária, sem a XXI. Század Intézet puccsistáinak szerepét nem firtatjuk.

Szóval a kegyetlen látszat szerint eddig nem sokat szorgoskodtak össze Schmidt Mária és hűtlen legényei, legalábbis a nagyközönség érdeklődését felkeltő produktumuk vajmi kevés akadt. Pedig a hatalomnak komoly elvárásai vannak. Túl azon, hogy a rendszerváltozásnak még nincs himnusza, államilag dotált törzskocsmája, tűzfalakra felmázolható kiemelkedő hőse, tudományos megalapozásra vár egyes jelentős szereplők kisatírozása a történetből, miként mások szerepének felnagyítása is.

Egyáltalán, az egész rendszerváltozást meg kell változtatni, hiszen a 30 évvel ezelőtti reménységek, célok, követelések ma már érvénytelenek, sőt a mai kurzus ellenségesen viszonyul hozzájuk. Harminc éve a rendszerváltók – s a magyarok – döntő többségükben liberális polgári, jogállami demokráciát akartak. Ahhoz képest az elmúlt tíz évben kiderült, hogy a liberalizmus ellentétes a szabadsággal, a polgári demokrácia antidemokratikus, a jogállamiság pedig akadályozza a néphatalom kibontakozását. Nem is nagyon érthető, hogy a kormányzat mi ünnepelni valót talál abban, hogy 30 évvel ezelőtt többé-kevésbé megvalósultak olyan eszmények, amelyek az ő értékrendjével gyökeres ellentétben vannak. Hacsak a 30. évfordulót nem arra akarják felhasználni, hogy a rendszerváltás céljait és eszményeit átírják és meghamisítsák.

A 30 éve szabadon emlékév elmaradó programjaiért ne emésszük magunkat, nem kár értük. De a rendszerváltozás eredeti céljai, eredményei, emléke és igazsága valóban veszélyben vannak.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/38. számában jelent meg, 2019. szeptember 20-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/37. számban? Itt megnézheti!