Sokan és sokféleképp definiálták már Orbán Viktor rendszerét. Ő maga illiberális demokráciának keresztelte el, de nevezték már posztkommunista maffiaállamnak, feudális kijáróautokráciának, féldiktatórikus-féldemokratikus hibridrezsimnek, vagy a rokon rendszerek nevezéktanához igazodva trolldemokráciának is. Úgy érzem, egyik megnevezés sem kellően pontos, Orbán Viktor rendszere ugyanis nem a magyarság sajátos szerveződése, hanem a marketing politikába való betörésének globális következménye, ilyen értelemben pedig a kor sajátja.
A 2010 óta fennálló berendezkedést az állampárt ideológusai a nemzeti együttműködés rendszerének eufemisztikus fogalmi kategóriájával illetik, melyben szóhasználatukkal élve az absztrakt ideológiák képviseletét a nemzeti ügyeket szem előtt tartó, pragmatikus kormányzás váltotta fel. A NER betűszót kifejezetten az elvi és erkölcsi kényszerek felfüggesztésének ez a mámoros megvallása tette elsöprően népszerűvé a jelenkor Magyarországán. Az oldalfüggetlenül használt fogalom kiejtésekor kifejeződő kaján mosoly is politikai oldalaktól függetlenül ül ki a magyar arcokra, hisz kormánypártiak és ellenzékiek éppen ugyanazt értik nemzeti együttműködés alatt: mindannyian érzékelik, hogy ez a kifejezés az érvényesülés sajátosan magyar módjára utal. A Kárpát-medencében könnyű azonosulni a jogállamiság meg a morális integritás patetikus fogalmain jót kacagó, szabályokat meghackelő, huncut magyar politikus karakterével és rendszerének cinikus önmeghatározásával, Európának ebben a szegletében ugyanis ez a siker elismerésre méltó útja – ennek fényében pedig kár tagadni, hogy a NER betűszava nemzetkarakterológiai telitalálat.
Orbán Viktor országfoglalásával és rendszerének megszilárdulásával a történelemnek addig kiszolgáltatott magyar nép egyszerű, de csavaros eszű gyermeke úgy döntött, végre a maga szolgálatába állítja a történelmet – csakhogy a történelem még soha nem állt senki szolgálatába. A nemzeti együttműködés szókapcsolata csak a magyarok számára bír jelentéssel, létrejöttét azonban nem a magyar gógyinak, hanem egy új történelmi korszak eljövetelének köszönheti, amelyet leghelyesebb csak posztdemokratikus kornak hívni, ez az elnevezés ugyanis nemcsak a magyar viszonyokat, de a fenyegető nemzetközi trendet is kifejezi.
A demokrácia Jalta utáni formája a végóráit éli. Az, hogy Magyarország a posztdemokratikus kor éltanulója lesz, sokáig nem látszott, hiszen úgy tűnt, hogy a rendszerváltás 1989-ben épp a megfelelő pillanatban történt. A keleti blokk összeomlásával a Nyugat történelmi csúcspontra hágott, polgárai magától értetődőnek tekintették, hogy társadalmaik szabadok, gazdaságaik prosperálnak, demokratikus intézményrendszereik stabilak, a fejlődés pedig feltartóztathatatlan. Ez a közérzet azonban néhány évtized alatt aláhanyatlott, és a demokratikus váltógazdaság alkalmazkodóképességébe meg a jogállam mindenhatóságába vetett hitet csakhamar felváltotta a gyanakvás és az egyre fokozódó bizonytalanság. A stabilitás és a fejlődés helyére a középosztály eltűnése, az új nemzedékek kiszolgáltatottságélménye, terrorfenyegetettség, migrációs krízis, járvány, háború meg a növekvő számú leszakadóknak a leggazdagabbak obszcén mértékű vagyona feletti ingerültsége lépett.
A demokratikus eszme, mint a társadalmi gondok kezelésének egyetlen lehetősége civilizációszerte válságba került – és egy újabb, minden ízében XXI. századi probléma is jelentkezett: a kilencvenes évek technológiai optimistái messianisztikusan hittek a fejlődő kibertér szabadságélmény-abszolutizáló hatásában, a kétezer-tízes évekre azonban kiderült, hogy az internet és a közösségi média nem a személyes önrendelkezés kiteljesedését, az élethosszig tartó tanulást vagy a kreativitást szolgálja, hanem az akarattalanul sodródó tömeg ösztönigényeinek felmérését végzi, hogy a kinyert adatokat a politika szolgálatába állt marketingkaszt a maga propaganda-erőműveibe táplálva tömeges félelemélményt gyártson. Az eredmény a szellemi tekintélyek és az ideológiák eltűnése, és ahogy a társadalmakból eltűnt a középosztály, a politikai palettáról is eltűnt a közép – az emberiség egyre polarizáltabb, a diskurzus egyre weimaribb színezetű lett. A társadalmak minden perccel egyszerre kerülnek közelebb a technológiai szingularitáshoz, és regresszálnak a törzsi-ősközösségi viszonyok közé. Az olyan alappillérek is meginogni látszanak, mint a szabad sajtó – a helyébe lépő propagandaműhelyek közegében azt a kérdést, hogy a posztmodern kor embere szabadon él-e, vagy sem, a nyílt befolyásolási kísérletek és az ellenőrizhetetlen információk tömege örökre eldönthetetlenné teszi. A talajtalan sodródás az időtlenség és a történelmenkívüliség szorongató élményét okozza – ilyen körülmények közt az az állítás, hogy az ideológiákat a pragmatizmus váltja fel, nem is demokrácia meghackelésének, sokkal inkább az új éra szabatos öndefinícójának látszik.
A hagyományos értelemben vett demokrácia ennek ellenére még számos régióban kitart – csakhogy a posztdemokrácia is sok helyütt győzedelmeskedett, és a Nyugat két legerősebbnek hitt demokráciáját is megroppantotta. Az az illiberális földindulás, amely az Egyesült Államokban Donald Trump elnöki trollciklusának és a Capitolium ostroma, Nagy-Britanniában meg a brexit képében jött el, a félperiféria és a periféria bizonyos államaiban tartósan berendezkedett, és évtizedes viszonylatban megszilárdult. Meghökkentő módon ma már a liberális demokrácia ideája tűnik konzervatív, XX. századi állameszménynek, és a posztdemokratikus politika hordoz magában több progresszív vonást. A trollpolitikusok szólalnak meg az identitását féltő, lecsúszó, fehér középosztály védelmében, a liberálisoknak pedig meghagyják az etnikai és szexuális kisebbségek védelmét meg a demokráciaféltés dagályos frázisait – egyúttal ravaszul kiutalják nekik az ideológiák képviseletének lehetőségét is: forgassák csak kedvükre a múlt század elnyűtt játékszereit, és vonuljanak ki velük a közéletből a történelem szemétdombjára
A posztdemokratikus törekvések újszerűsége a megmért ösztönkésztetésekre építő, ideológiamentes politikában mutatkozik meg – ez a politika enyhülést ugyan nem ad, megoldást még kevésbé, törzsi identitást viszont annál inkább. A kommunisták és a fasiszták is megéreztek valamit a tömegigényekből, de még nem voltak képesek hatékonyan mérni a vágyakat meg a félelmeket, és így nem tudtak azokra azonnal reagálni – végső soron ugyanazt tették, amit a korábbi évezredek államszervező eszméinek képviselői: a tömegekre oktrojálták a maguk szervezőnarratíváját, az ideológia azonban mindig béklyónak bizonyult. A posztdemokratikus korban ezzel szemben semmi szükség ideológiákra, azok versenyére meg végképp nincs. A demokratikus viszonyok működtetéséhez kellő szellemi konstrukciókat meg az azokkal való viaskodás nyűgjét a posztdemokraták meghagyják az egykori konzervatívoknak, szabadelvűeknek és szocialistáknak, mai gyűjtőnevükön a liberálisoknak, a velük szemben megfogalmazott illiberális válaszokat pedig a naponta mért tömegigényekhez igazítják, és a siker garantált. Riválisaik vagy ragaszkodnak a múlt századi fogalmaikhoz, vagy ugyanazt teszik, amit az ellenfeleik: ez eszme és a morál vizsgálata meg a közjó keresése helyett maguk is elvégzik az ösztönök becsatornázását – ez a fordulat már a posztdemokratikus kor betetőzése lesz. A posztmodern politika a fényes értelem és a kifinomult erkölcsi érzék helyett a sötéten örvénylő ösztönkésztetések szolgálatába áll, az emberiség pedig az elvesztett szabadságáért jobb híján a közgyűlölet mámorával vigasztalódhat.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/28. számában jelent meg július 14-én.
