Tavasz végén, amikor a javuló járványügyi számok már a nyitást vetítették előre, levélben kerestük meg az összes nagyobb hazai kulturális fesztivált. Hirdetési felületet ajánlottunk a rendezvényük népszerűsítésére (van helyünk bőven, nem kényeztetnek el a hirdetők), cserébe mindössze annyit kértünk, hogy kapjunk egy asztalnyi helyet a fesztiválon, ahol az olvasókkal beszélgethetünk és – ingyen – oszthatjuk lapunk korábbi számait. A legnagyobb problémánk ugyanis, hogy még mindig bőven van olyan, a kultúra és a közélet iránt érdeklődő polgár Magyarországon, aki nem hallott rólunk.
Úgy gondoljuk, gáláns ajánlat volt – több tízezer olyan ember olvassa lapunkat, aki érdeklődik a különféle kulturális rendezvények iránt, és meg is tudják fizetni a belépő árát.
Nem árulunk el titkot: idén egyetlen fesztiválon sem lehetünk ott. Újságírók vagyunk, nyomozni kezdtük az okát, és így derült ki, hogy az egyik nagy fesztivál vezetője felhívta a kollégáit, jelezve nekik: a Magyar Hanggal együttműködni veszélyes, emiatt eleshetnek a már megítélt, de utólag kifizetett kormányzati támogatásoktól. Még az is lehet, hogy igaza van, saját keserű tapasztalatából beszél, és jó szándékkal figyelmeztette a többit. Az viszont elgondolkodtató, hogy egyetlen fesztiváligazgató merte ezt beismerni nekünk – pár napja érkezett egy levél, amelyben az illető feketén-fehéren leírja, nem lenne előnyös neki a kapcsolat, vagyis a lényegében ingyenes reklám, és nem kockáztathat. Saját lelkiismeretét megnyugtatandó annyi ingyenes belépőt ajánl fel nekünk a rendezvényén, amennyit kérünk – mi természetesen nem élünk a lehetőséggel.
Amikor Orbán Viktor miniszterelnök egy újságosnál lebonyolított vásárlással próbálja bebizonyítani ezt a fene nagy hazai sajtószabadságot, ezeket a történeteket is számításba kellene vennie. És azokat is, hogy az adófizetők pénzén fenntartott kormányhivatalok nem vagy csak nagyon ritkán válaszolnak az újságírói kérdéseinkre; hogy újra nem engednek be a kormányinfókra; és hogy hiába kérünk interjút minisztertől, döntéshozótól, soha nem adnak. És akkor nem is beszéltünk arról, hogy a mi olvasóinkat „elfelejtette” figyelmeztetni a kormány, hogy oltakozzanak, viseljenek maszkot, tartsák a távolságot – a baráti és propagandasajtónak százmilliós nagyságrendben jutott ilyen állami hirdetés. Folytathatnánk a sort a terjesztési nehézségekkel és azzal is, hogy nincs magyar nyomda, amely a jelenlegi formátumban és kondíciókkal vállalná lapunk elkészítését.
Nem tudjuk, ezekben a történetekben mennyi a valós félelem és mennyi az öncenzúra, a „nehogy baj legyen belőle” óvatossága. Az biztos, hogy sikerült olyan légkört teremteni – hasonlóan a rendszerváltás előtti időkhöz –, amikor már nem számít a józan paraszti ész vagy a piaci racionalitás, egészen más elvek és ösztönök alapján működnek a dolgok. Nem erről volt szó, nem ezt ígérték – de hát ezt önök is pontosan tudják.
Úgy látszik, a magát előszeretettel keresztény-konzervatívnak nevezők hatalomgyakorlásába nem fér bele az élni és élni hagyni elve. Úgy gyűlölnek bennünket, mintha pestisesek lennénk, és még csak nem is ezzel van a legnagyobb baj. Azzal, hogy nem válaszolnak a kérdéseinkre és nem vesznek emberszámba, nem minket aláznak meg elsősorban, hanem akiket képviselünk: a nagybetűs Olvasót. Ebből pedig – hála a Fennvalónak – van bőven. Több tízezer gondolkodó, értelmes embert vesznek semmibe – olyanokat, akik lehet, hogy rájuk szavaztak egykor, de most már nagyon nem tetszik nekik az, ami ebben az országban nap mint nap történik.
Mi pedig fesztiválok nélkül is megtaláljuk a módját, hogy minél többen megismerjék a Magyar Hangot. Ha ebben a misszióban segítenének nekünk, mindössze annyit kérünk: ha elolvasták a lapunkat, és nem gyűjtik a példányokat, adják oda valaki olyannak, aki még nem hallott rólunk. Megható történetekről hallunk: van olyan főorvos az egyik nagyvárosban, aki kollégáinak adja át lapunkat, így az kézről kézre jár az intézményben. Máshol a rokonságban indul útjára a lap, hogy aztán a már rosszul látó nagymamának is felolvassák az érdekes cikkeket.
Ameddig van olvasónk, nem túl lényeges kérdés, mennyire nehezíti meg életünket a kormány. Mi kibírjuk.
Olvasna még Lukács Csabától? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/32. számában jelent meg, július 30-án.
