Minden valamire való munkahelyen a különböző szintű vezetők felelősek az alájuk beosztott állomány cselekedeteiért, magatartásáért. Kémelhárító koromban megesett, hogy a korábbi közvetlen főnökömet a katonai ügyészség váratlanul őrizetbe vette, majd letartóztatása mellett büntetőeljárás indult ellene, a katonai bíróság pedig jogerősen letöltendő szabadságvesztésre – börtönbüntetésre – ítélte. Ekkor a volt főnököm már belső elhárító – III/III-as – területen dolgozott, egy korábbi fegyelemsértése következtében helyezték oda a kémelhárítástól.
Menet közben úgy alakult, hogy az előadó katonai ügyész rendre engem hívogatott át a Fő utcában lévő hivatalába, ha a különböző sajátos titkosszolgálati kérdésekben nem tudott eligazodni. Ahányszor csak visszatértem az ügyészségről a szolgálati helyemre, már várt a felettes parancsnok utasítása, hogy azonnal menjek az irodájába. Mit tehettem? Mentem.
A nagyfőnök ilyen esetekben mindig arról faggatott, hogy miket kérdezett az ügyész, kiknek a nevei merült fel az ügy kapcsán, de legfőképpen azt szerette volna tudni, hogy az ő neve szóba került-e. Nem lehetett nem észre venni, hogy a főnök elvtársban „veszettül dolgozott a majré”. Nagyon-nagyon szerette volna, ha nem keveredik bele az ügybe, még csak a vezetői felelősség megállapítása vagy annak gyanúja szintjén sem. Nagyravágyó álmokat kergetett már akkor is, tábornok szeretett volna lenni. Belenevelhették ezt a különböző KISZ- és pártiskolákon. Mint vezető bizony ő is felelős volt a beosztott vezetői tetteiért, ha másért nem, az ellenőrzés elmulasztásáért.
Nem hallgatható el, hogy a nagyfőnök elvtárs előtt ott lebegett egy korábbi példa a vezetői felelősséget illetően. Akinek a helyére ácsingózott, az is egy ilyen bukott ember volt. Már a kémelhárító csoportfőnök első helyettese beosztást töltötte be, amikor az egyik fontos központi, úgynevezett vonalas osztály vezetője valami nagy és elég kellemetlen ügybe keveredett, de ügyesen elsikálták az történetet, a gyanúsítottat kényszernyugdíjazták. A közvetlen főnökön, a csoportfőnök-helyettesen verték el a port, mert büntetésből alacsonyabb beosztásba helyezték. Ahelyett, hogy a központi csoportfőnöség vezetése lett volna a következő lépcsőfok, visszafelé léptették, és egy területi szerv vezetője lett. Az én politikailag igen képzett főnököm nem akart volna így járni, ellenkezőleg, ő csak előre és fölfelé szeretett lépkedni, s végül szerencséje is volt, a rendszerváltozást már tábornokként élte meg, és lett belőle hamarosan – eltávolítása után – magas beosztású rendészeti vezető egy igen jelentős intézménynél.
Egész szolgálati időm alatt én ehhez voltam szokva, és magam is felelős voltam a hozzám beosztottak tetteiért, magatartásáért. Talán ez a magyarázata annak, ami az egykori államtitkár, Völner Pál esetében megakadt a torkomban. Az esetre én bizony igen-igen rácsodálkoztam. Ő volt az az államtitkár, aki a törvényi előírással szemben engedélyezte a nemzetbiztonsági szolgálatok részére a külső engedélyhez kötött titkosszolgálati eszközök alkalmazását. Erre viszont a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló törvény szerint nem volt felhatalmazása. Jogászi végzettség híján is az a gyanúm, hogy ez bizony jogellenes magatartás és cselekmény lehetett. Mégsem hallottam róla, hogy ezért a volt államtitkárt elmarasztalták volna, vagy legalább vizsgálat indult volna ellene. Más – korrupciós – ügyben igen.
Mivel a Völner által engedélyezett előterjesztések jogellenesek voltak, az azok alapján végrehajtott intézkedések is annak minősülhetnek, immár utólag. Vajon mit szólnának ehhez a megfigyeltek, az intézkedéssel érintettek? Az esetek döntő többségében semmit, mert ezekről a titkosszolgálati műveletekről a célba vettek semmit nem vehettek észre a szigorú konspiráció miatt. A völneri felelősség – felelőtlenség – annak idején ugyan szóba került, de az ügy említett részleteit a háttérbe tolta a nagyobb jelentőségűnek tartott korrupciós történet, amely miatt az államtitkár ma már csak volt államtitkár, sőt, büntetőeljárás is folyik ellene.
Pedig megért volna egy alaposabb vizsgálatot a Völner-ügynek ez az elsikált, felejtésre ítélt részlete is. Nem tudhatjuk ugyanis, hogy az igazságügy-miniszteri aláírás – engedélyezés – helyett az államtitkári engedélyezés, aláírás csak mostanában volt gyakorlat, vagy már korábban is. Ha a korábbi rezsimek alatt is ez volt a gyakorlat – színezettől függetlenül –, netán már a kezdetektől fogva, akkor bizony jól pofán lettek verve a mostanában oly sokat emlegetett jogállamisági elvárások. Ha utólag – akár teljes titoktartási kötelezettség mellett – egy bizottság átvizsgálná 1990-től kezdődően a külső engedélyhez kötött előterjesztések engedélyezőit, hogy más kormányok alatt is előfordultak-e ilyen esetek, a miniszteri helyett államtitkári aláírások, amelyek mind egy-egy törvénysértést, a jogállamiság sérelmét jelenthetik. Talán éppen ezért van most ez a nagy hallgatás a Völner-ügy ezen elhajlásáról. Az összes előterjesztésnek az illetékes minisztériumban egy példányban meg kell lennie. Csak át kell nézni az aláírásokat meg az iktató könyveket. Az a sejtésem, hogy furcsa körülmények derülnének ki, amelyekkel persze utólag már nem csinálhatnak semmit. De a tapasztalatok rávilágítanának a törvénysértésekre, esetleg azok sokaságára.
A titkosszolgálati szakmához egy jelentős ideig közelállóként elgondolkodtam azon, hogy miként érintene, ha a nevem netán felmerülne a megfigyeltek és törvényellenesen külső engedélyhez kötött módszerekkel ellenőrzöttek között. Csodálkozni olyan nagyon nem csodálkoznék, ezt már most leszögezem. Olyan nagyon még fel sem háborodnék, hiszen előfordulhat, hogy a hóhért akasztják. 1990 előtt az akkori gyakorlatot követve, 1990 után pedig az igazságügy-miniszteri engedélyezés alapján gyakran alkalmaztam a külső engedélyhez kötött eszközöket és módszereket. Talán az érintene a legkellemetlenebbül, ha a Völner-időben is ilyen módon ellenőriztek volna, és aki ellenőrzésemet aláírásával engedélyezte, az a jelenlegi állás szerint előfordulhat, hogy jogerős bírói ítélet alapján bűnelkövetővé, gyakoribb kifejezéssel bűnözővé válhat. S hányan lehetnek még ilyenek?
Biztos vagyok azonban abban, hogy ilyen alapos tényfeltárásról szó sem lehet. A jogállamisági csatában öngólt aligha lőnek az érintettek.
