Nem mindenki szereti a válogatottat, sok magyar van, akik nálam jóval kevésbé szeretik a válogatottat. Jó lenne, ha szégyenkeznének – e szavakkal fakadt ki az alaptalan keserűség Marco Rossiból, a magyar labdarúgó-válogatott sikerkapitányából, aki nagyon gyorsan ráérzett a hungarisztáni illiberalizmus szellemiségére. A kultúrsokk erejével hat, amikor egy futballtréner, akit az ország népe valósággal a vállán hordoz körbe, a rendszer pedig soron kívüli állampolgárságban részesít, populista trollpolitikus módjára nyilatkozik meg, és nyilvánítja ki, hogy mennyire jó lenne, ha ez vagy az a magyar szégyenkezne a nem kellő mértékű magyarsága miatt. Magyarnak lenni eszerint nem nyelvi és kulturális, nem történelmi és szellemi közösséget jelent, hanem közös szurkolást az ő tanítványainak – aki pedig ebben nem vesz részt, az szégyenkezzen. Marco Rossi megértette, hogy ma magyarnak lenni sértett dacot jelent, amelynek a demonstrálása bizalmat ébreszt a legfőbb hűbérúrban, ez pedig a feudális Magyarországon minden tisztelet, tisztesség és tisztség forrása. Vajon miért nem érzi elégnek Marco Rossi a válogatott kiváló teljesítményét, a veretlen kijutást az Európa-bajnokságra?
Érthetetlen, miért jó az egy szövetségi kapitánynak, ha bizonyos magyarok szégyenkeznek. Kikre gondolhatott Marco Rossi? Azok szégyelljék magukat, akik nem szeretik a labdarúgást, és annyira hontalanok, hogy Marco Rossi válogatottjának nagyszerű teljesítményétől sem szerették meg? Vagy Bartus Lászlónak, az Amerikai Népszava egyszemélyes szerkesztőségének kellene elszégyellnie magát? Én ugyanis rajta kívül nem ismerek annyira sérült nemzettudatú magyart, aki képes egy futballmeccsen a magyar válogatott vereségéért szurkolni. Fogadni mernék, hogy még Farkasházy Tivadar is örül a kontinenstornára való kijutásnak, pedig ő a megátalkodott gyűlölködésével igazán nagy szerepet vállalt a harmadik köztársaság megbuktatásában. Ugyan melyik magyar volt képes Rákosi bűnei miatt az Aranycsapat ellen szurkolni? Teljes képtelenség ilyesmit feltételezni, úgyhogy kénytelen vagyok úgy érteni Marco Rossi szavait, ahogy azok elhangzottak: a frissen magyarrá honosult szövetségi kapitány szerint jó lenne, ha elszégyellnék magukat azok, akik nála, a csapat szakmai főnökénél kevésbé szeretik a futballválogatottat. Tényleg szégyelljék magukat? És mi van, ha nem ismerik a lesszabályt? Sürgősen sajátítsák el a szabályokat, és szeressék meg a labdarúgást, mert ahhoz tartozik a nemzeti identitás, ahhoz tartozik az összetartozás, ahhoz tartozik a magyarság közössége? Tényleg szégyellje magát, aki nem hangolja át a magyarságreferenciáját Vörösmarty Mihályról Kerkez Milosra, Kosztolányi Dezsőről Sallai Rolandra, Szabó Lőrincről Loïc Negóra?
Hogyan fordulhat elő az, hogy egy olasz vendégmunkás, aki csak néhány hete kapott állampolgárságot, magyarságkrediteket von meg született magyaroktól, akik magyarsága nem a karrierjük egyik állomása, hanem életre szóló sors? Marco Rossi az Európa-bajnokságra való kijutástól nem lett magyarabb, legfeljebb jobb futballedző. Hogy értheti ennyire félre a szerepét? Marco Rossi másfél hónapnyi magyarsággal a háta mögött magyarságminimumot rendel a saját csapata szeretetéhez – de megnyugodhat: ezt a futballválogatottat minden labdarúgás iránt érdeklődő magyar szereti az egyetlen Bartus László kivételével, bár szerintem neki nehezére esne felismerni egy leshelyzetet. Azt azonban sokan nem szeretik Magyarországon, ha egy vendégmunkás állampolgársága hatodik hetében magyarságból leckézteti és megszégyenülésre szólítja fel őket, amiért nem a labdarúgásban élik meg nemzeti identitásukat.
A futballban hatalmas identifikáló erő van – Orbán Viktor jól látja ezt, és kiváló érzékkel aknázza ki a sportág közösségformáló képességét. Karácsony Gergely, Fekete-Győr András és más ellenzéki politikusok nem is bírnak ellenállni az élménynek, és arcuk megkeményedett, pikkelyes bőrére nemzeti színeket felkenve ünneplik a lelátókon a válogatott sikereit – Orbán Viktor kedvenc sportágában próbálnak magyarságukból jelesre vizsgázva némi népszerűséget halászni, mint afféle kalauzhalak. Pedig ha tényleg érdekelné őket ez a sportág, a magyar futballban bőven találnának teret a maguk jobbító szándékának. A Megafon-influenszer Bohár Dániel szerint „mi vagyunk a legjobbak a világon”, amely kijelentéshez nem elég magyarnak, hanem hazugnak vagy hülyének kell lenni, ekkora ostobaságot ugyanis legfeljebb pénzért írhat le olyasvalaki, aki felismer a pályán egy lesállást. Bohár Dániel kijelentette továbbá, hogy „az egész ország ünnepel, kivétel azok a szánalmas lipsik, akik most belebetegednek, hogy ennyire sikeres a magyar labdarúgás”. Nos, jelzem Bohár Dánielnek, hogy sajnos nem a magyar labdarúgás sikeres, hanem a magyar labdarúgó-válogatott – egy nemzeti válogatott ugyanis nem maga a nemzeti labdarúgás, hanem annak kirakata.
Az 1991–92-es idény óta hívják a legrangosabb európai kupasorozatot Bajnokok Ligájának, ebben a szezonban rendeztek ugyanis először csoportkört a torna lebonyolítása során. Az azóta eltelt harminckét év alatt mindössze két magyar klubcsapatnak sikerült bejutnia valamelyik BL-csoportba: a Ferencvárosnak 1995-ben és a Debrecennek 2009-ben – a Ferencváros harmadikként, öt ponttal, míg a Debrecen negyedikként, pont nélkül esett ki. Ezek az adatok minősítik a magyar labdarúgás állapotát, ami futballszerető magyarként számomra elkeserítő és kilátástalan. Bárcsak a magyar labdarúgás lenne feleannyira sikeres, mint a magyar válogatott – ez azonban a jelenlegi feudális struktúrában, a nemzeti bajnokság első osztályát Orbán Viktor lovagi tornájaként kezelve legfeljebb akkor fog menni, ha Szolnok környékén új olajmezők tárulnak fel.
Ahol jó a futball, ott a futball jó üzlet – a kapitalizmus mellőzésével és a hűbéri struktúrák fenntartásával, közép-ázsiai referenciákkal, a kontraszelekció megőrzésével és a nyugati munkakultúra tagadásával soha nem lesz jó magyar labdarúgás. Az Orbán-rendszer az állami akarat és az oligarchikus tőkeerő mindenhatóságára épül: odafent, a Várban Orbán Viktor azt mondja, hogy legyen stadion, és lent, a városban lesz egy stadion – efféle beruházást a feudális államgazdaság hatékonyan valósít meg. A futball más: Orbán Viktor hiába mondja fent, hogy legyen jó magyar labdarúgás, odalent az óhaj nem teljesül. A futball nem stadion, és amit nem érdemes akarni, azt elég hagyni, hogy megtörténjen. Ha Orbán Viktor megértette, hogy jó magyar válogatotthoz nyugati edző kell, vajon miért esik nehezére megérteni, hogy jó magyar futballhoz nyugati szellem kell? Ha a miniszterelnök színvonalas magyar labdarúgást akar, akkor kivonja belőle az állami forrásokat, és nem az oligarcháira bízza a klubok üzemeltetését, hanem hagyja azokat üzleti alapon működni, pénzt termelni és a piacon versenyezni. Csakhogy attól tartok, Orbán Viktor jobban irtózik a kapitalizmustól, mint amennyire a labdarúgást szereti: annyira azért nem akar jó magyar futballt, hogy az adományaitól függetlenül zajló, nyílt kimenetelű versenyt akár csak egyetlen téren meghonosítsa.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/47. számában jelent meg november 24-én.
