Mario Vargas Llosa, a hazánkban is népszerű és olvasott Nobel-díjas, perui író az egész világon régóta jelen van az irodalmi köztudatban. Regényeit mindig valami valós esemény vagy létező személy köré építi fel, mintegy jelzést küldve ezzel: igen, mindez valahol, valamikor megtörtént, és ha nem vagyunk elég tudatosak és toleránsak, akkor újra és újra meg fog ismétlődni. A Kecske ünnepe című, érdekfeszítő regényét elolvasva az első kérdés, ami fölmerül az emberben: Miért? Miért épp akkor és ott? Miért kell egy ország népének több, mint három évtizeden át végigélnie egy kíméletlen diktátor követhetetlen, kegyetlen és szadista „játékainak” következményeit? Talán az egész ország bűnös? Mindenki ezt a sorsot érdemelte? Bármennyire is szeretnénk, nincs konkrét válasz: földi létünk feladatokból áll, rajtunk múlik, miként teljesítjük őket.
A Dominikai Köztársaság alig nagyobb, mint fél Magyarország, lakosságának a száma valamivel meghaladja a 10 milliót. Hányatott sorsú föld, megszállás megszállást követ ebben a Nagy-Antillák szigeti, földrajzi adottságai alapján földi paradicsomnak is nevezhető országban. S amikor a XX. század első évtizedeiben lassan végre a saját lábára áll, az egy kegyetlen diktátorrá váló katona irányítása alatt történik. Trujillo először hős, hadvezér, felszabadítja az országot Haiti uralma alól, erőt, önbizalmat, fejlődő gazdaságot ad, hogy aztán mindez a 30 év regnálás alatt ellensúly hiányában a visszájára forduljon. A Vezér famíliája mindent a végletekig kiszipolyoz, minden vezető tisztséget ők és barátaik töltenek be, miközben elképzelhetetlen méretű vagyonokat – ki tudja, mit hoz a holnap? – mentenek ki külföldi bankokba. A Nép Jótevője istenné magasztosul, testvérei, a rokonsága gátlástalanul dőzsöl, fiai Franciaországban párizsi luxusprostikkal henteregnek, az istenadta nép kierőszakolt imádata mégsem látszik lankadni.
Vajon mi történhetett, hogy egy este, a tengerparti úton – amikor a 70 éves diktátor épp a soros, ártatlan, tizenéves kislány megbecstelenítésére igyekszik luxusvillájába – néhány magas rangú katonatiszt géppisztollyal szitává lövi? A sors igazsága, mondhatnánk, s ez talán valóban így is van, a helyzet ennél mégis sokkal összetettebb. Ennek a kérdésnek ás a mélyére kíméletlen őszinteséggel és következetességgel az író. Szembetalálkozunk magával a sátánnal, és meglepődve vesszük észre, hogy ő is ember. Mindenkit legyőz, karizmája mindenki fölé emeli, céljai elérése érdekében nem ismer lehetetlent, ugyanakkor egy szédítően elegáns fogadáson, ahol mindenki jelen van, aki számít, a külsőségekre mindig is sokat adó Vezér döbbenten veszi észre a lába között, a nadrágján lassan terjedő vizeletfoltot. S hiába a legdrágább orvosok és klinikák, a hiú és önimádó férfi számára talán még a halálnál is kegyetlenebb élmény, amikor ennek nyomán már csak az ujjával képes elvégezni azt, amit korábban az országszerte híresztelt, legendássá vált férfiasságával intézett el.
„Vértelen, elgyötört, jóvágású arcán az ámulat, a döbbenet és a hitetlenség különös kifejezése ült, mintha a pazar koporsóban fekvő, díszbe öltöztetett, kitüntetésekkel borított alaknak semmi keresnivalója sem volna ott a kandeláberek közt, a koszorúkkal telirakott teremben, és mintha azzal, hogy ott van, nyilvánvalóvá tenné, hogy hiba csúszott a világegyetem működésébe.” – írja Vargas Llosa a diktátor fölravatalozásáról, amint egyik fia az apja koporsója mellett áll. És ez a döbbenet jellemző az egész népre: mi lesz most? Az idő múlásával egyre többen gyűlölték, most mégis kétségbeesve tördelik a kezüket: ki fogja megmondani, merre tovább? Ki fog dönteni helyettünk? Ki fog megmenteni bennünket? És bekövetkezik az, amire senki nem számított: a tömeg tehetetlenségében a diktátor gyilkosain és azok családján áll véres bosszút, ahelyett, hogy örülne a kezdődő szabadság lehetőségének. Csakhogy a szabadságot soha nem adják ingyen: meg kell szenvedni érte, hogy kiérdemeljük.
