Nem, ez még mindig nem elég! Nagyon nem! Ennél még mindig sokkal több kell! Aki nem hiszi, nézzen körül! Olvassa el a statisztikákat, nézzen utána a pártpreferenciáknak, a közvélemény-kutatásoknak. Itt még semmi nem változott, minden maradt a régiben, szeretett vezérünk nyugodtan tervezhet 2040-ig! Vagy akár… de ezt még kimondani is szörnyű! Van némi mozgás ugyan, de az annyira, de annyira minimális, hogy ettől az érintettek álma továbbra is békés és nyugodt maradhat. (Hogy valóban az-e, arról nincs információm.)
Miért van mindez? S hogy válaszul mire, pontosan mikre gondolok, nem kezdem el sorolni, mindössze két példát szeretnék megemlíteni; elég szélsőségesek ugyan, de talán épp ezért hatásosak is. Az első egy nagyon szomorú eset, teljességgel érthetetlen és megmagyarázhatatlan. Talán az még szomorúbb, hogy szinte mindenki ismer hasonlókat. Távoli ismerősöm, egyedül élő, nyugdíjas hölgy, nincs százezer a havi apanázsa, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag éhezik. És mindezek ellenére kitartóan a kormánypártra adja le a voksát. Következetesen, minden aktuális évben az urnákhoz járul, el nem mulasztaná sem az önkormányzati, sem a parlamenti választásokat. Tudom, mert elmesélte. És bár nem direkt módon, de kikövetkeztethetően azt is elárulta, hogy minden alkalommal kire vagy kikre voksol. Ilyenkor az ember néz maga elé, és csak annyit dünnyög magában: nem, én ezt nem értem. Vajon mi kell még ahhoz, hogy végre lásson is, ne csak nézzen? Éhenhalás? Akkor már késő lesz.
A másik eset rokonságon belüli. Jól szituált, egyetemi végzettséggel rendelkező, aktív éveiben vezető beosztásokban dolgozó, jelenleg nyugdíjas hölgy, aki szintén egyedül él. Az előzőekből egyszerű kikövetkeztetni, hogy a fenti személlyel ellentétben anyagi gondjai egyáltalán nincsenek. Ráadásul a beszélgetéseink során készséggel elismeri a városukban regnáló, ellenzéki polgármesterről, hogy kiválóan végzi a munkáját. És mégis! Pontosabban mégsem! Ilyenkor kérdőn nézek rá, de inkább nem szólok, ő pedig megvonja a vállát. Na – ahogy mondani szokták – erre varrjunk gombot! Mi lehet a közös ebben a két hölgyben – mert ránézésre nem sok minden. Nem, egyáltalán nem hordom a zsebemben a bölcsek kövét, és ugyanúgy értetlenül álltam idáig ezen kérdések előtt, mint majd’ mindnyájan. Aztán beugrott valami.
Menjünk vissza mondjuk egy évtizedet vagy akár valamivel többet is! Hányan vannak most az ellenzékiek között, akik akkor Fidesz-szavazók voltak? Nem kevesen, ráadásul bőven akadnak köztük meglehetősen közismert személyek is. Ők léptek, mert volt erejük ahhoz, hogy vállalják a fordulatot, bevallják maguknak, hogy akkortájt rossz lóra tettek, nem a megfelelő csapatba igazoltak. Higgyék el nekem, ezt nem könnyű meglépni! A tévedéseinket belátni, majd lelkileg földolgozni nem egyszerű feladat; mert szembesülnünk kell azzal, hogy korábban valamit elrontottunk.
Vajon hányan vannak (sokan!), akik ezt nem képesek vállalni? Akik nem képesek belátni, hogy az imádott bálvány (tudom, ez akár túlzás is lehet) mégsem az isteni magasságokból ereszkedett le hozzánk – Deus ex machina! –, hanem egy beteges, a hatalom mámorában élő és ahhoz minden körülmények között, mindenen és mindenkin keresztül gázolva ragaszkodó figura, aki igyekszik ugyan magabiztosságot sugározni, de az idő múlásával egyre inkább rettegésben telnek a napjai. Diktátorsors.
De vissza a választópolgárokhoz! Milyen elviselhetetlennek tűnő csalódást kell még megélni valakinek ahhoz, hogy ezt a 180 fokos irányváltást vállalja? És ez milyen következményekkel jár(hat) a személyiségére vonatkozóan? Be kell(ene) látni egy korábbi, súlyos tévedést, ráadásul olyan szintűt, amiről tudja az illető, hogy egy egész nemzet sorsára kihatással lehet. Be kell(ene) látni, hogy tévedett, korábban rosszul döntött, amitől az önbecsülése is komoly csorbát szenvedhet. Azt gondolom, ez komoly lelki problémát okoz, megviseli a büszke egót, leminősíti a tisztánlátásunkat, szóval komoly csalódást jelentünk önmagunk számára. Mi módon interpretálja ezt a Fidesz-szavazók nagy része?
Hát nem! Én annak idején igenis jól döntöttem, igenis jól mértem föl a viszonyokat, már akkor is jó helyre húztam az x-et, ezért büszke vagyok magamra. Nyilvánvaló, hogy következetesen ezt teszem azóta is. Mert nekem van tartásom! (Nem úgy, mint egyeseknek!) S ha alkalmasint akadnak is apróbb nehézségek manapság – hol nincsenek? Untergang des Abendlandes! –, akkor semmi mást nem kell tennem, mint elolvasnom vagy meghallgatnom a közmédiumokat, és ott tisztán és világosan elmagyarázzák nekem, hogy Brüsszel. Meg Soros. És újabban az a gonosz háború, amibe minket is mindenáron bele akarnak rángatni, de mi nem! Mi békepártiak vagyunk! Nem adjuk a fiainkat! Zene az ilyen beszéd, az ilyen agymosó propaganda a tétovázó emberek fülének. Azt mondják nekik, amit hallani akarnak, kételkedés helyett egyértelmű és érthető – mondhatni egybites – bizonyosságot harsognak, hát kell ennél több? Van ennél több egy elbizonytalanodó, a tévedését már-már belátó ember számára? Kell ennél szilárdabb talaj a lába alá?
Tippem szerint ezért nem fogy érzékelhetően a kormányzó párt szavazótábora. Mert hogy csakazértis! Sok embernek a dac nyújt hamis tartást, önbecsülést. Ezért olyan kimagaslóak még mindig a statisztikai különbségek. Pontosabban fogalmazva ezért is. Mert van még más bőven, az újtól, mástól való zsigeri félelem vagy épp az ellenzék jelenlegi állapota. Ezekre most nem térek ki, mert nem erről szól a történet.
A végére hagytam a csattanót. Közeli ismerősömmel keveredtem vitába nemrég. Mindketten igyekszünk a másik tisztelete miatt kulturált körülmények között kifejteni a véleményünket, ezért az igazán kényes témákat óvatosan kerüljük – szóval inkább beszélgetés volt, mint vita. Amikor elkezdtem konkrét eseteket említeni neki, hogy illusztráljam, manapság miféle állapotok uralkodnak a Kárpát-medencében, és megkérdeztem, ennek ellenére miért hisz mégis a mindent letaroló kormánypropagandának, csöndesen csak annyit válaszolt: hát nem sokkal megnyugtatóbb csupa jó hírt hallani, csupa pozitív eseményről értesülni ebben a feje tetejére állt világban? Megdöbbentem, mert ezt az egyetlen dolgot valóban nem vitathatom el tőle: tényleg sokkal megnyugtatóbb. Ám arra már nem tértünk ki, mi történik olyankor, ha kiderül: mindez szemenszedett hazugság, csúsztatás és átverés – mert akkor soha nem lett volna vége a beszélgetésünknek.
