Egy haverom elment a munkaügyi hivatalba. Na, ott is érdemes lenne forgatni.
Publicisztika
Ma a jogállam romjain élünk, az eszközök brutálisak. Amit az utóbbi nyolc évben a jogalkotási cunami által mi, jogalkalmazók átéltünk, az felér egy istencsapással.
Hova vezethet az, amikor valaki nem létező fantomok ellen akar kultúrharcot vívni egy nem létező csatában úgy, hogy közben a csatateret sem ismeri?
Azért mert valami laza vagy magyar vagy liberális vagy nemzeti vagy a „miénk”, legyen bárki is az a mi, még sem helytálló nem lesz, sem igazi.
Úgy nem lehet egy ország érdekeit képviselni, ha a saját ideológiáink ketrecébe vagyunk bezárva.
Két egymásra fenekedő fanatikus szekértábor uralja közéletünket. A hatalom érdeke ennek a helyzetnek a fenntartása.
Ha ravasz cselfogással, ópiumként ható szavakkal lóvá is tesznek minket, kötelessége minden magyarnak a lángot megőriznie.
Az illiberalizmussal az a baj, hogy mindennek hadat üzen, ami 1968-ban tiszta volt, igaz volt – s ami még ma is tiszta és igaz.
Ha az ember nem járna iskolák környékén, nem beszélne pedagógusokkal, tényleg azt hihetnénk, az oktatás körül minden rendben.
Ha a riasztócsengő megszólalása jelzi, hogy összeomlott az oktatási rendszer...
Az oktatásba bele nem feccölt pénz két lábon járó következményei. Hamarosan veszélyesek lesznek, akár a mesterséges intelligencia.
Lehetséges volna, hogy a demokratikus intézményrendszer, a parlamentarizmus kiszáradt testébe visszaköltözzön a lélek?
Az orbánista képviselők annyiba sem nézik az ellenzékieket, mint ami egy gyerekpelenkába csomagolva ott maradt a horvát autópálya szélén.
Ki használ kit? – így foglalható össze a legtömörebben Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Matteo Salvini olasz belügyminiszter találkozója.
Elmesélek egy történetet. Hogy mit jelent hajléktalannak lenni, és hogy milyen könnyű fedél nélkül maradni.