Ki használ kit? – így foglalható össze a legtömörebben Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Matteo Salvini olasz belügyminiszter találkozója.
Publicisztika
Elmesélek egy történetet. Hogy mit jelent hajléktalannak lenni, és hogy milyen könnyű fedél nélkül maradni.
Itt hamarosan új Nemzeti Kulturális Centrum épül.
„Nem lesznek jók ezek a fiúk szerkesztő úr, ezek nem tesznek jót ennek az országnak” – mondta Giczy György még 1998-ban.
A 122 éve született erdélyi püspök aktuális gondolatai demokráciáról, államvezetésről.
Egy hivatalban lévő államtitkár úgy érezte, nem elég a kézivezérlés, neki is újságírói pályára kell lépnie.
Vitatkozom, kritizálok, vagy épp rajongok. Nem az akadémiai híradó vagyok, és nem egy szekta főpapja.
Döbbenet, ami a Balatonnál megy, de ebből a bulizni járó turisták mit sem látnak. Az illúziók mögötti összefeszülések egyre nyilvánvalóbbak.
A legbiztonságosabb, ha eleve a gondolkodást tiltjuk be.
Nem kellene bedőlni annak, amit a kormányzati kommunikációs gépezet művel, hogy elterelje a figyelmet az embereket érintő valóban súlyos dolgokról.
Két párhuzamos Magyarország van, amelyek csak épphogy, kényszerből határosak egymással. Ami viszont közös, az a düh.
A miniszterelnök demokráciájában a nép is csak díszletelem.
Noha az internet korában nehéz megállapítani, ki mit honnan vett át, egy biztos jel ennek ellenére is van, mégpedig ha más tévedése szerepel az ember szövegében.
Műpártolói körökben Picasso kék korszaka is elég híres volt, viszont hozzátennénk, ő legalább üres vásznat kent össze kékkel.
A politika már uralkodik a népen, de hatalma megőrzése végett uralkodni kíván a költészetben is.