Írtam már róla korábban, talán többször is, hogy nem sok minden hiányzik nekem ezekben a koronavírus-járványos időkben, de a színház például nagyon. Annál inkább, hogy a március és május hónap által körülölelt első hullám időszakában hat vagy hét megvásárolt jegyem ment veszendőbe. Az elveszendés, igaz, nem pontos kifejezés, nagy részük azóta pótlódott, és ennek keretei között vettem szemügyre két egyszemélyes előadást. Hogy joggal titulálhatom-e őket monodrámának, véleményes, az egyik mindenesetre a Csőre Gábor-féle Toldi volt, a másik Vecsei H. Miklós József Attilája. Mindkettőt a Pesti Színházban néztem meg, úgy járok oda, mint részeges a sarki kocsmába. Ennek okát állandó olvasóim, amennyiben vannak olyanok, alaposan ismerik: a körülményekre való tekintet nélkül elkötelezett rajongója vagyok az ifj. Vidnyánszky Attila-féle ifjú kompánia munkásságának.
Csőre Gábor idősebb lévén természetesen nem része ennek a társaságnak, és nem is mondhatnám, hogy sokszor láttam volna életemben. A hangját elvben állandóan hallhatnám, csakhogy a televíziót mellőzni szoktam – vö.: nincs tévém, azon is csak a Mezzót nézem, a Mezzón is csak a jégkorong-közvetítéseket –, ennélfogva a szinkronok és reklámok univerzumában sem vagyok járatos. A Toldiról azonban, amely hét éve megy azonos szereposztás mellett – elnézést –, sok-sok jót hallottam, elsősorban a feleségem révén, és neki hinni szoktam kulturális területeken. Tőle kaptam a jegyet is karácsonyi ajándék gyanánt. Márciusra.
Nos, Csőre Gábor elképesztő teljesítményt nyújtott az októberi előadáson. Száz százalékokban mérni színészi produkciót talán dehonesztáló, tehát maradjunk annyiban: minden tehetségét kitette a deszkákra ez az ember. A poénokat nem feszegetném részletekbe menően, csak annyit jegyeznék meg, hogy nekem itt-ott sok volt, ellenben értem a szándékot és azt is, hogy a cél el volt érve: noha a nézőtéren nagy számban képviseltette magát a kötelező irodalmak célkorosztálya, az unalom jelei nem voltak észlelhetők – sehol egy felvillanó telefonkijelző –, és a végén pont akkora éljenzésben részesült a művész, amekkorát megérdemelt. Lelkesen vettem részt az általános tetszésnyilvánításban magam is.
A Vecsei H. Miklós-féle Mondjad, Atikám! más világ. A szintén évadok óta műsoron tartott József Attila-est nem versmondó projekt, hanem tényleg egyszemélyes tragédia. A szerző-előadó-rendező versek, szabad ötletek, feljegyzések, visszaemlékezések alapján írta meg művét a költő életéről és haláláról, és olyan erővel viszi színpadra, hogy szó bennszakad, hang fennakad. Tudom, hogy ez nem József Attila, de mindegy. Rengeteg belső energia és intelligencia, még rengetegebb érzékenység kellhet ehhez, én mindenesetre az első percek után úgy egyből ültem a székemben, mint aki tudja, hogy valami fontosat lát. A végén alig bírtam felállni onnan. Mostanában amúgy is szenzibilis vagyok, állítólag a korral jár, csak azt tudnám, hogy ezek az emberek mono alapon hogyan tudják előidézni bennem az effélét.
Fun fact – magyarul: vicces tény –: Monó a Szilágyságban található település, népessége 1100 fő, magyar lakossága 646 lélek a 2011-es népszámlálás adatai szerint.
Olvasna még Gazda Alberttől? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/42. számában jelent meg október 16-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/42. számban? Itt megnézheti!
