Nyugat alkonya

Nyugat alkonya

Kandahár, 2021. augusztus 14.
Tálib zászló lobog a délnyugat-afganisztáni Kandahárban, Afganisztán második legnépesebb városában 2021. augusztus 14-én (Fotó: MTI/EPA)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Egy civilizáció állapotát híven jelzik terroristái és tömeggyilkosai, s leginkább az, aminek a nevében ölnek. Fanatikus gyilkosok a vallási fundamentalizmus szellemében mészároltak le milliókat a középkorban, válaszul a felvilágosodás és a „szabadság, egyenlőség, testvériség” hármas jelszava nagyon gyorsan termelt tömeggyilkos ideológiákat és terrorrezsimeket, amilyen többek közt a jakobinus Franciaország, a nemzetiszocialista Németország és a kommunista Oroszország lett. Jézus Krisztus mérhetetlen irgalma, Denis Diderot hideg racionalizmusa és Adolf Hitler sötét evangéliuma egyaránt képes hivatkozásul szolgálni elmebetegeknek, hogy gyilkoljanak, politikusoknak, hogy gyilkos rezsimeket szervezzenek, és tömegeknek, hogy lelkesedjenek a háborúért, amely visszahódítja Jeruzsálemet, amely bővíti az életteret, vagy amely demokráciát meg emberi jogokat exportál Irakba és Afganisztánba.

A „minden nő k.rva” bölcsessége korábban azonban kevés volt ahhoz, hogy egy elmebeteg politikai alapon embereket öljön. Eddig az ilyen elkövetők Hasfelmetsző Jacktől Ted Bundyn át Pándy Andrásig nem a terroristák, hanem a köztörvényes bűnözők közé tartoztak. Soha nem volt nagy különbség a koncentrációs táborokban kegyetlenkedő személyzet tagjainak és a sorozatgyilkosságok elkövetőinek profiljai között, mégis nyilvánvaló volt, hogy az előbbieknek azért kellett némi felhatalmazás és megerősítés a környezetüktől arra vonatkozóan, hogy amit tesznek, az helyes, nem pusztán élvezetes. A posztmodern identitáspolitika által elvérvénytelenített kulturális térben azonban akadálytalanul mállik le a terroristákról a közösségjobbítás messianisztikus küldetésének álságos máza, többé nem bíbelődnek valláselméleti és politikafilozófiai kérdésekkel, így születik meg korunk bizarr gyűlöletcsoportja: az incel mozgalom – olyan férfiak internetes szubkultúrája, akik sikertelenek a nőknél, nem jutnak szexhez, s ennek nyomán a női nem, szűkebb értelemben pedig a feminizmus áldozatainak tekintik magukat. Meglehet, hogy ezek a dühödt férfiak a huszadik század derekán is radikalizálódtak volna, és nemzetiszocialistákká, kommunistákká, esetleg neokonzervatív háborús héjákká válnak, de annyira mégsem volt narcisztikus a nyugati ember, hogy a saját problémáját ennyire primitív megfeleltetéssel világtörvénnyé avassa. Köszönet a kereskedelmi televízióknak, a szervezett bulvárnak és a közösségi médiának!

A Plymouth városában lezajlott mészárlás nem az első és aligha az utolsó incel támadás volt. A weimarizálódó Nyugat újra kitermeli az erőszakot, emögött azonban már nincs intellektuális erő – amennyire kisszerűek, annyira érdektelenek és nyomorúságosak a gyilkosságokhoz tartozó magyarázatok. A civilizáció kimerítette és felélte az ideáit: már csak az okostelefonok tudnak fejlődni – a gondolatokat elnyeli a neoprimitivizmus, az emberi szellemet túszul ejti az identitáspolitika, az intellektust csírájában fojtja el a trollok őrjöngése.

Az eszmevilág megrekedt – az emberiséget már csak az iszlám fundamentalizmus tartja a történelemben: Afganisztánban a nyugati incelek frusztrált, nőgyűlölő alakmásai épp az Amerikai Egyesült Államokat kényszerítik térdre. A bátrak hazája úgy menekül a térségből, hogy az sem érdekli, hány eddigi szövetségesét veti oda a tálibok martalékául. Donald Trump elkezdte, Joe Biden befejezte a kivonulást – most pedig az iszlamisták bosszúja következik: sorban kivégzik azokat a katonákat, tolmácsokat, nőket és homoszexuálisokat, akik hittek a Nyugatnak, és hittek a Nyugatban. Küszöbön áll a szunnita kalifátus kikiáltása, miközben nyugati ateisták szellemi fölényük mámorában fürdőznek, amiért az értelem végre legyőzte a babonaságot, lekezelően gúnyolódnak az idealisták tudománytalan ostobasága felett, és a légkör nélkül keringő Mars terraformálásáról ábrándoznak.

Afganisztán elvesztése után sem történik semmi egyéb, mint bármikor máskor: a republikánusok belpolitikai hasznot szimatolva lemondásra szólítják fel Joe Bident, mintha nem ők vágtak volna bele az afganisztáni kalandba, mintha nem Donald Trump állapodott volna meg a tálibokkal a kivonulásról, mintha nem is létezne Egyesült Államok, csakis Republikánus Párt és Demokrata Párt, csakis a kultúrharc és a pillanat uralása, mintha ez a kudarc nem a teljes Nyugat katonai, politikai és erkölcsi csődje volna. Trollkodás és röhögés – ennyi hozzáférésük maradt a világhoz.

A civilizációnak többé nincs gazdája. A Nyugat Oswald Spengler által megjósolt alkonya lassan beteljesedik: az erkölcsi és szellemi nihilt demográfiai, társadalmi és földrajzi defenzíva követi. Hiába birtokolja a nyugati ember legnagyobb számban a legkorszerűbb fegyvereket, gazdasága hiába a legfejlettebb, és hiába veti fel a vagyon, ha már nem tud hinni semmiben, ami a fogyasztói kosarán kívül van, és az áldozatok minimalizálására törekszik – s hiába gyenge fegyverzetűek és szedett-vedettek az iszlamista harcosok osztagai, hiába nem áll mögöttük gazdasági erő, hiába koldusszegények, ha vállalják a halált a hitükért, és mit sem törődnek az áldozataik mértékével. A világ uralma nem az anyagban, hanem a szellemben ragadható meg – a következő évszázad ennek keserves megtapasztalásával telik majd.

A dzsihádisták készek meghalni azért, amiben hisznek – a nyugati ember meg azt is hiába keresi, hogy miért éljen. Az iszlamista terror hódítás – az incel terror öngyilkosság. A vallási fanatizmus pusztító – a fogyasztói frusztráció önpusztító. Most van igazán nagy szükség egy tudatfelszabadító Nike-kampányra és az IKEA szivárványos táskáira, melyek segíthetnek a tálibok uralma alá hajtott nőknek és melegeknek, hogy bátran vállalják identitásukat. Hiszem, hogy ha elég sokan lájkoljuk, a rossz álom véget ér, és végre elmúlik a gonoszság a világból.

Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/34. számában jelent meg, augusztus 19-én.