A depressziós sajátos bölcs. Nem fölkelni az ágyból, nem gürcölni nap nap után a mindennapi élet rutinjait és rituáléit róva, nem beszállni a halálosan komolyan vett táncba, egyre csak heverni a létezés fájdalmába zárva, tudva, hogy a nagy mulatság odakint a világban fájdalmas és hiábavaló: ez megvilágosult állapot.
A depresszió ragályos lehet. Ha magas színvonalon racionalizálják és intellektualizálják, úgy terjed, akár egy vírus: gondolattá, érveléssé és identitássá, a világtól való végső különállás megélésévé és demonstrálásává válik. Pierre Anthon nagyon okos gyerek, nemcsak az osztálytársainál vág jobban az esze, de a tanárainál is – egy nap elege lesz a megszokott rutinok és rituálék értelmetlenségének egyezményes normalitásából, befejezi a hasztalan hajszát, kivonul az osztályteremből, és felmászik egy közeli fára. Ott akar meghalni.
Az osztályközösségben a depresszió és az ahhoz tartozó ideológia gyorsan szétterjed, akár egy fertőzés, Pierre Anthon pedig sokkal meggyőzőbben érvel a fáról lefelé, mint az átlagos képességű, kulturáltságú, ízlésű és szándékú osztálytársai a fa tövéből fölfelé. A kedélybetegből vált renitens vádlóvá lép elő: az osztály tagjainak Pierre Anthonnal szemben a maguk személyes rutinjait és rituáléit, a maguk mindennapos, értelmetlen gürcölését akár a körmük szakadtán túlmenően is védelmezniük kell.
Kölykök, akik a felnőttektől nem kapnak sem figyelmet, sem megértést, egy nemzedék tagjai, akik nem férnek több eszményhez, mint ami a fogyasztói kosarukban elfér, kegyetlen áldozati rítussal akarják megváltani jogukat a társadalmi létezéshez. A szertartás kihívásos rendje túlműködésbe hozza a csoportdinamikát: a kicsinyes sérelmek megtorlásai egymást a licit erejével tovább- és továbbgenerálva véres leszámolásba torkollnak.
Egy gondolat, akár egy mag kicsírázik Pierre Anthon pszichéjében: nem számít, mit gondolsz, nem számít, mit mondasz, nem számít, mit teszel – nem számít semmi. Ez a mag az osztályközösségben szárba szökik, és képződik belőle egy halom az áldozat tárgyaiból meg egy cselekmény, amely nyomán már tényleg nem számít semmi. Amikor az egyik tanár a zavarodott diákoktól megkérdezi, hogy mi bajuk, azt a választ kapja, hogy semmi – az osztály tagjai azonban érzik, hogy ez nem azt jelenti, hogy „semmi baj”, hanem azt, hogy „a semmi a baj”. Pierre Anthon, ez a szikrázó szellemű, depressziós kamasz fiú, Jean-Paul Sartre gondolatvilágának allegorikus alakja egyszerre különb és kétségbeesettebb, mint az osztálytársai. A fára való kivonulásának lassú öngyilkossága segélykiáltás – a segítség azonban elmarad: a fuldokló a mentőket is magával rántja a mélybe. De valóban menteni akarnak? Nem csak a nyomorult kis sérelmeiket megtorolni?
Olykor Pierre Anthon apró hibát vét: amikor kíváncsivá válik osztálytársainak rítusára, és úgy fogalmaz, hogy „apa, mondd már el”, kiesik a szerepéből – nem veszi észre, hogy neki arról a fáról nincs joga érdeklődni semmi iránt, ami odalent történik, csakis a semmi iránt, ami ott tátong minden létező mögött a fán és alant. A kölykök nevet adnak áldozatuknak – ez a „fontos dolgok halma”, aztán árcédulát akasztanak rá, és jó árfolyamon eladják: amint popsztárok lesznek általa, azonnal kiszállnak belőle, mielőtt még bemutatnák magának Pierre Anthonnak, akit ténylegesen illet, hisz a létezésük jogát és érvényét e halomnak kellett volna az ő kivonulásával szemben igazolnia. Az osztály tagjainak nem volt elég személyenként meghozniuk a maguk áldozatát, a közösség tudattalanjának, a csürhének is áldozat jár: Pierre Anthont is a halomra kell vetniük.
Az orvosok Pierre Anthon állapotát kedélybetegségként diagnosztizálják.
A kezelés hatására a briliáns szellemű beteg sötét, önsértő gondolatai elmaradnának, helyüket hasonlóan tündökletes, de a mindennapos rutinokkal és rituálékkal összeegyeztethető, sőt azokat formáló gondolatok vennék át, ezek aztán másfajta szavakba képződnek, és másfajta tettekbe testesülnek. A beteg így gyógyul, mert így akarja a körbeforgó kerék, így rendeli az élet törvénye, így diktálja az evolúció – csakhogy a cselekmény terében senki nincs, aki Pierre Anthont meggyógyítsa, de mindjárt akad egy osztálynyi kölyök, aki feláldozza önmaga helyett az általa megidézett semminek.
Janne Teller elbeszélése olyan delejes erővel hatott a dán társadalomra, hogy a kulturális elit sem kiköpni, sem lenyelni nem bírta: Pierre Anthon depressziójának fikcióból való kiszabadulásától és társadalmi elterjedésétől annyira visszarettent, hogy nyomására az állam előbb betiltotta a felforgató irodalmat, de csak hogy nem sokkal később zavarodottan kötelező olvasmánnyá tegye. Különös, hogy ezeknek a döntéshozóknak egyedül afelől nincs kétségük, hogy valamit feltétlenül intézniük kell. Az irodalmat először fertőzésnek nézik, és karantént hirdetnek ellene, aztán vakcinának nyilvánítják, és oltásba adják mindenkinek, mindenáron. Hogyhogy soha nincs bennük semmi kétség? Talán azért, mert az ő kétségük is maga a semmi, de ez titok? A kultikus regény ma már film is. Szédítően közel sodor egy cserben hagyott nemzedék létélményéhez – nem kell belebetegedni, de bőven van mit tanulni belőle. Örülök, hogy terjed.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/47. számában jelent meg november 18-án.
