Jellemzően kiemelt figyelem szokta kísérni azokat a megszólalásokat, amelyekben ismert konzervatív értelmiségiek – különösen, ha „körön belüliek” – kritikát fogalmaznak meg a Fidesz politikájával kapcsolatban. Ez egyfelől teljesen érthető, másfelől az ellenzéki sajtó hajlamos túlértékelni ezeknek a nyilatkozatoknak a jelentőségét és a kormánypárt táborára gyakorolt hatását. Anélkül, hogy ebbe a hibába esnénk, érdemes felidézni azt az interjút, amelyet Prőhle Gergely adott legutóbb az ATV-nek, s amely mintha egy kicsit elsikkadt volna a viharos közéleti hullámverésben.
Pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) volt főigazgatója igen precíz látleletet nyújtott a Fidesz jelenlegi állapotáról – függetlenül attól, hogy ez volt-e az elsődleges célja a megszólalásának.
Érdemes hozzátenni, hogy két további hibába sem szabad beleesnünk. Az egyik, hogy Prőhlére sértett emberként tekintünk, akiknek ezért nem szabad adni a szavára. Való igaz, hogy a PIM éléről való menesztése igencsak méltánytalanra sikerült, hiszen ennek az volt a kiváltó oka, hogy a kormánypárti házmestersajtó bizonyos képviselői liberális elhajlással vádolták az általa vezetett intézményt. De Prőhle ettől még nem vált a kormány hangos kritikusává, sőt elfogadta az ezért kínált „kárpótlást”, a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatói és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem intézetvezetői székét, ezzel demonstrálva politikai közössége iránti lojalitását – vagy némileg cinikusabb olvasatban azt a tételt, hogy a NER-en kívül nincs élet (vagy ha van is élet, az nem olyan).
A másik hiba, amit elkövethetünk, ha azt feltételezzük, hogy az interjúalany célja az elmúlt napok fideszes botrányhőseinek mentegetése volt. Ez biztosan nincs így, bár Prőhle valóban igen megengedően nyilatkozik mind Szájer Józsefről, mind Demeter Szilárdról. Ebben azonban nincs sok köszönet a Fideszre nézve. Mint az ATV stúdiójában elmondta, azért sajnálja igazán, ami Szájerrel történt, mert őt azon kevés politikusok egyikének tartja, akik képesek intellektuális módon, nem kizárólag aktuálpolitikai szempontok alapján megközelíteni problémákat. Magyarán a diplomáciában jártas, a Fidesznek az unióval kapcsolatos retorikáját eleve fenntartásokkal kezelő Prőhle arra figyelmeztet, hogy
Szájer kiesésével a magyar kormány külpolitikája még inkább olyan irányba tolódhat, amely mindent alárendel a közvetlen belpolitikai haszonszerzés szempontjának.
Ennél is lényegesebb azonban, amit Prőhle utóda, Demeter Szilárd kapcsán mond. Míg a PIM korábbi vezetője mostanáig nemigen nyilatkozott leváltásának körülményeiről, addig ebben az interjúban már úgy fogalmaz, annak „teljesen nyilvánvalóan” az volt az oka, hogy azok a szavazók, akik a Jobbik átalakulásával politikailag hontalanná váltak, új politikai hazájukat a Fideszben találhassák meg. Demeter Szilárdot kisebb rossznak tartja az illetékes miniszter – vagyis Kásler Miklós – által javasolt jobboldali radikálisokhoz képest, és úgy látja, még mindig jobb, ha a mostani főigazgató a botrány ellenére a helyén marad, mint ha újra azt találgathatnánk, „melyik futóbolond” kerül a PIM élére. Ezzel Prőhle azt mondja ki, ami a terület szereplői számára többé-kevésbé nyilvánvaló: hogy lehet nem szeretni Demetert, de nála csak radikálisabb jöhet, aki nemcsak szavakban fog majd keménykedni, de az irodalmi élet intézményi struktúrájába is keményen bele fog nyúlni
Bizonyára vannak, akik mindezt a Demeter- és a Szájer-botrány relativizálásának tekintik. De amennyiben így teszünk, szem elől tévesztjük azt a jóval súlyosabb állítást, amely Prőhle Gergely szavainak mélyén rejlik. Mind Demeter Szilárd, mind Szájer József ügye azért vetett ekkora hullámokat, mert sokan úgy érezték, ezek a botrányok feltárták előttünk a Fidesz igazi arcát.
Prőhle azonban gyakorlatilag azt mondja, hogy a botrányba keveredett szereplők még mindig a Fidesz jobbik arcát képviselik, és van ennél sokkal rosszabb is.
És ezt nem egy sértett, körön kívüli figura állítja, hanem olyasvalaki, aki végsőkig lojális a politikai közösségéhez; akinek nem az a célja, hogy kárt okozzon ennek a közösségnek, hanem az, hogy elejét vegye a további károkozásnak.
Az a művelet, amely a jobboldali politikai szélsőséget ugyanúgy meg akarja szólítani, mint a politikai közepet, az bizony kockázatokkal jár” – mondja Prőhle a radikális szavazóknak tett gesztusok kapcsán, és ebben könnyű egyetérteni vele. Amiben nehéz, az a Fidesz mellett máig kitartó konzervatív értelmiségiekre jellemző makacs hit, amely szerint a párt szélsőséges fordulata pusztán pillanatnyi stratégia, és még van visszaút a mérsékelt, jobbközép politizálás felé. Hiszen éppen ő állapítja meg metsző pontossággal, hogy az ízlése ellen való botrányokba belebukott szereplők helyébe sohasem a mérsékeltek lépnek, hanem a még radikálisabbak és a még kíméletlenebb politikai ragadozók. Akikhez képest néha még a botrányhősök is egész vállalhatónak látszanak.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Pápay György Több a zászló című rovatának elemzéseit itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/50. számában jelent meg december 11-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/50. számban? Itt megnézheti!
