A legnagyobb videómegosztón az égvilágon minden föllelhető, amit az ember el tud képzelni, sőt, még annál is több. Előfordul, hogy néha arrafelé is futok néhány kört, hogy lássam, mi zajlik ott. Így bukkantam rá egy csatornára, ami rendszeresen foglalkozik ezoterikus kérdésekkel is. Amit találtam, abban a műsorvezető, J. I. egy P. nevű ifjú hölggyel beszélgetett, aki rendszeresen társalog földönkívüliekkel. Állítása szerint közvetlen kapcsolatban van velük.
Végignéztem. Pontosabban majdnem végignéztem, mert úgy a kétharmadánál jutottam arra, hogy engem marhára nem érdekel, miféle lények közlekednek a kozmoszban, ingajáratban a Föld és különböző galaxisok között. És azt is megmondom – legalábbis megkísérlem –, hogy miért.
Valójában nemrég jöttem rá, mit is jelent Márai Sándornak az a mondata, hogy nincsenek kérdések, csak válaszok vannak. És arra is rádöbbentem, hogy az emberiség azért jutott zsákutcába, mert elkezdett kérdezősködni. Márpedig ha kérdést teszel föl, akkor arra választ is keresel, és ezzel elindulsz abba a labirintusba, amiből nincs kiút. Jön a Minotaurusz, és véged. Mire mentél mindezzel? A tudományok ezrével teszik föl a kérdéseket, aztán amikor rábukkannak a vélt válaszokra, kiderül, hogy azok további kérdések tömegét generálják. Hová vezet ez?
A kérdések ellentétesek az elfogadással. Aki feltétel nélkül elfogadja a Létezést, az nem kérdezi, hogy miért. A fent említett hölgy – milliónyi társával együtt – elkezdett kérdezősködni, nem volt képes megélni az elfogadás dimenzióját, mivel az egy nagyon nehéz és küzdelmes létállapot. Minden arra inspirál, hogy kérdezz, hátha kapsz választ, és akkor majd abban a téveszmében ringathatod magad, hogy megszabadultál a döntéseid következménye, a felelősségvállalás alól. Bevallom, én sem vagyok különb senkinél: folyton gyötörnek a miértek.
Visszatérve P.-re, mert hogy tipikus eset: a kérdéseinek szükségszerű következménye lett az a zavaros válasz-halmaz, amit a beszélgetés során előadott, s aminek véleményem szerint se füle, se farka. Az egészből lólábként kilóg a tipikus emberi gondolkodásmód: fizikai létünk tapasztalataira épít, mindent ebből eredeztet, ebből a szemszögből vizsgálódik, majd ezek alapján megpróbál fölvázolni egy misztikusnak nevezhető világképet. Abszurd kísérlet, bár ennek is megvan a maga „előnye”: tökéletesen irracionális, épp ezért vonzó, s ha az ember nap mint nap az apokalipszis lovasaival viaskodik, akkor kétségbeesésében, megoldást remélve ide menekül. Mint ahogy ez a kislány is tette, elmondása szerint már 16 éves korában, s teszik ezt manapság is tévelygő emberek milliói.
Vajon miért nem létezik átmeneti lény a majom (már amennyiben valóban ők az őseink) és az ember között? Ha belegondolunk, ez teljes mértékben természetellenes, ellentmond az evolúciónak. Hol van az a bizonyos missing link, az úgynevezett hiányzó láncszem?
Az ember biológiai fejlődése természetellenes módon fölgyorsult a többi élőlényhez képest, ezzel együtt szinte követhetetlenül fölgyorsult a környezetének általa történt durva átalakítása is – itt már tudatosan nem használom a fejlődés szót. Az évmilliók során az emberi faj annyira „előreszaladt”, hogy egyszerűen maga mögött hagyta az egész, körülötte élő világot. Fogalmazhatnék úgy is: önkényes módon maga mögé utasította. Ennek egyértelmű oka, hogy kérdéseket tett föl, és megszállottan kutatta a remélt válaszokat. Elkezdődött a földművelés, az állattenyésztés, az ipar, kialakultak a tudományok, elindultak a kutatások, és idővel rádöbbentünk, milyen kényelmesen is (figyelem, ez kulcsszó!) lehet élni, jóllakva, fűtött lakásban, autóval a fenekünk alatt. Ez lett az életünk célja, az értékrendünk alapja, ettől remélünk valamiféle boldogságot, elégedettséget, szabadságot, de ez hatalmas tévedés, csak a sötétben tapogatózunk. Az előzőekben említett létállapotokat nem a környezetünk biztosítja számunkra: belülről fakad(ná)nak, mert ezek a lélek dolgai; meggyőződésünkkel ellentétben semmi közük az anyagi világhoz. Hatalmas szakadék keletkezett így: ez az a bizonyos hiányzó láncszem, s ez folyamatosan földolgozhatatlan feszültséget generál az emberiség és a környezete között. Nem tudjuk túltenni magunkat ezen, mert megszűnt a fejlődés magától értetődő folytonossága. Leléptünk egy természetes útról, s azóta nem teszünk mást, mint föléljük a saját életterünket; talán valamiféle hibás gén vagy más miatt, fogalmam sincs. És elindultunk – mit elindultunk, rohanunk! – egy armageddon felé. Fölrúgtuk a Létezés alapvető törvényeit, és ezt nem lehet büntetlenül megtenni.
Ezt a hibás gént testesíti meg a szakrális világban a sötétség, az ördögök, a pokol. De nevezhetjük a ránk testált eredeti bűnnek is. Valamit ki kellett találni, ha már így elrontottuk ezt az egészet. Ezalatt a Glóbusz, ez a csodálatos Kék Bolygó türelmesen várakozik; egyáltalán nem foglalkozik a mi (ön)pusztító tevékenységünkkel. Tisztában van vele, hogy az emberiség története az ő létezéséhez képest olyan mérhetetlenül rövid fejezet, hogy szóra sem érdemes.
