A nevek sorrendje nem udvariatlanság részemről, hanem a témában való megnyilvánulásuk időrendiségének felel meg. A téma: az orvosok mondjanak le a januári, törvényben meghatározott 11 százalékos béremelésükről a szakdolgozók javára.
Tiszteletreméltó ötletükkel megkéstek több mint ötven napot. Én mint egyszerű vidéki magánorvos már december 30-án előálltam hasonló tartalmú kéréssel, javaslattal. Csakhogy én akkor az orvos kollégákhoz intéztem szavaimat, nem a nyilvánosság felé, végtelenül demagóg módon. A Webdokin a világ legtermészetesebb módján megosztottam a kollégákkal. Többen voltak, akik egyetértettek velem, de voltak, akik kikérték maguknak. Bátorkodtam azt javasolni, hogy kapják meg előbb a szakdolgozók a béremeléseket, és ha majd az a fránya Brüsszel ad pénzt, kapják meg az orvosok is, visszamenőleg. Akkor, most is úgy gondolom, hogy az a nagyságrendileg 120-170 ezer forint átmeneti jövedelemhiány talán nem jelenthet komoly megélhetési problémát az orvostársadalom döntő többsége számára, szemben a szakdolgozóknak nem juttatott 80-100 ezer forinttal. Számukra ez a pénz a napi megélhetés, a téli rezsiszámlák kifizetésénél, a bolti bevásárlásoknál a lét és anyagi biztonság megalapozását jelenthette volna. Most, az ápolók napján szégyenszemre még az erkölcsi megbecsülés is alig került szóba, az anyagiról nem is beszélve.
Szerintem morálisan hatalmas a különbség az „engedjük elénk” és a „mondjanak le róla” között. Az egyik megközelítés szerint erkölcsi és anyagi szolidaritást mutathattunk volna (sajnos nem tettük) a munkánkat alapvetően meghatározó szakszemélyzet felé, míg a másik esetben felesleges feszültséget szítunk két olyan társadalmi réteg között, ami csak együtt, egymást feltételezve képes végezni a munkáját. Azt a munkát, amit az orvos is és az ápoló (ez itt gyűjtőfogalom valamennyi egészségügyi dolgozó tekintetében) egy harmadik személy érdekében végez, és az a beteg.
Tisztelt Főigazgató Úr!
Valószínűleg elkerülte a figyelmemet, amikor az államtitkár úr mellett állva a MOK által képviselt álláspontot kritizálta, hogy hasonló vehemenciával emelt volna szót mentős bajtársaiért. Azokért a mentőtisztekért, mentőápolókért, mentősofőrökért akik szintén nem kapták meg megérdemelt béremelésüket. Azokért a bajtársaiért, akik téli fagyban, nyári kánikulában az egészségügyi ellátás első vonalát jelentik, háborús szavakkal élve ők vannak a frontvonalban, és érdemtelenül még annyi megbecsülést és köszönetet sem kapnak, mint egy osztályos nővér, akinek legalább meg tudja köszönni a beteg, ha megeteti őt vagy kiviszi az ágytálat. Annak idején voltak olyan oktatóim, mint például Tury vagy Gőbl főorvos úr. akik nem azt mondták a bajtársaiknak, hogy előre, hanem, hogy utánam!
A bajtárs megszólítás manapság egy igazi kuriózum. Egy önmagát megmagyarázó összetett szó. Bajban társ. Ezek az emberek összetartanak. Nem az egykét hónapig „kipróbálom ezt is” vándormadarakra gondolok, hanem a hosszú évek, akár évtizedek óta az OMSZ-nál a szó szoros értelmében szolgáló kollégáira, akik beosztástól függetlenül kiérdemelték a bajtárs megszólítást. Ezek az emberek megérdemlik, hogy a vezetőjük harcosan kiálljon értük az anyagi javak frontján is, nem éket verve a gondjaira bízott orvosai és a szak- és egyéb személyzete közé.
Tisztelt Cser Ágnes!
Az egészségügyi ágazaton belül egy szakszervezeti vezetőnek szerintem nem az a feladata, hogy feszültséget keltsen, hanem hogy minden erejét és befolyását latba vetve, az ágazat többi szereplőjével együtt a lehető legnagyobb közös erőteret hozza létre. Nem az orvos kollégák 11 százalékát kell lenyúlni, hanem az orvos kollégák 100 százalékát kell meggyőzni arról, hogy szak- és kisegítő személyzet nélkül a mi munkánk is teljes mértékben ellehetetlenül. Felesleges azt a valóban meglévő és tarthatatlan bérfeszültséget tovább fokozni, ami az ágazat teljes ellehetetlenüléséhez vezethet. A MOK végre zászlajára tűzte és az első helyre emelte a szakdolgozók bérrendezését. Nem a szomszéd tehenének kell megdöglenie, hanem a mi tehenünket kell jó legelőre terelni. Nem az orvosokban kell a bűnbakot keresni ebben az esetben, hanem azokban az egészségügyet és az országot vezető politikusokban, akiknek fontosabb a fűthető focipályák zöld gyepe. Pedig legeltethetnék azon az egészségügy csontsovány tehenét is!
Az Önök bérkövetelése több mint jogos és szükségszerű, de az ágazaton belül nem széthúzni, hanem még szorosabban összetartani kell! Magam és számtalan kollégám nevében meggyőződéssel állítom, hogy Önök nélkül nem lehet az egészségügyet működtetni. Ez pont olyan, mint egy klasszikus családmodell. A férj az anyagiakért, az anya a család melegéért és a gyerekekért felel. De most jön a lényeg, ha kell, akkor a férj besegít a feleségnek és viszont. Nincsenek éles határok, csak a közös munka eredményeként lesznek boldogok a gyerekek.
Csak és kizárólag a nővér, a műtősnő és a sebész közös munkája eredményeként lesz gyógyult és elégedett beteg.
