Azzal, hogy Ókovács Szilveszter papírformáról beszél az Operaház élére történő újraválasztása kapcsán, majd ugyanazzal a lendülettel meneszti Kesselyák Gergelyt korábbi pozíciójából, egyben benyújtja a látleletét is annak, hogy miért ő feudalizmus egyik legfőbb apostola Magyarországon – rég elevenedett meg ilyen kézzelfogható példán keresztül a „felfelé nyalás, lefelé taposás” elve Magyarországon. Igaz ugyan, hogy az erődemonstráció, a példastatuálás, a csendes tisztogatás azokkal szemben, akiknek legfőbb bűnük, hogy potenciálisan kompetens/karizmatikus vezetők, azt is bemutatja, hogyan olvadt rá végérvényesen a magyar elitre a totalitárius rendszerek általi trauma a feudalizmus-nosztalgiára.
Ókovács Szilveszter papírformáról és szakmai szempontokról beszél újraválasztása kapcsán, és majdhogynem azt mondja: nem normális, aki azt gondolja, hogy rajta kívül bárki is alkalmas lehet az Operaház vezetésére. Ilyenkor csak azt felejti el megjegyezni, hogy pont az általa vezetett intézmény szakmai bizottsága által indított bizalmi szavazás az, amelyen csúfosan leszerepelt. Újraválasztásának ténye és azt követő fennhéjázó, földesúri gőgje reflektál a magyar kulturális intézmények válságára. Amennyiben pedig Ókovács Szilveszter szakma alatt az intézményhez kötődő logisztikát érti, nem vagyok biztos abban, hogy olyan krediteket számol el magának, amelyeket ténylegesen ő, és nem mondjuk az intézményi bürokrácia szolgált meg.
De még ha el is fogadjuk azt a kijelentést, hogy Ókovács jó intézményvezetői képességekkel és tapasztalattal rendelkezik, merész állításnak érzem azt, hogy Kesselyák Gergely és Miklósa Erika pusztán a sminkszobák és a hangversenytermek feljáróinak szemszögéből ismeri a komolyzene világát. Márpedig Ókovács Szilveszter korábbi nyilatkozatai pontosan ezt sugallják. Ráadásul az intézményvezetők legfontosabb tulajdonságai közül kettőt még nem is említettem: ez pedig a szimbólum, amit valaki intézményvezetőként tölt be, és a „marketingérték”, amit ebben a pozícióban képvisel. Ebben a két tekintetben pedig a két említett aspiráns utcahosszal veri Ókovács Szilvesztert. S hogy a komolyzene világát távolabbról szemlélők számára is átélhető példával szolgáljak: a helyzet olyan, mintha Harry Redknapp vagy Steve Bruce erőből megpróbálná megpuccsolni a valamelyik angol klubnál levezetni kívánó José Mourinhot vagy Pep Guardiolát.
Ha pedig már a szimbólumoknál tartunk, a magyar kultúrafogyasztók és a külföldi partnerek felé sem lenne rossz üzenet, ha nem egy, a kormányzó pártba mélyen beágyazott személy vezetne egy topkategóriás kulturális intézményt. Erre persze Ókovács Szilveszter azt mondhatná, hogy pont a status quo-val ápolt jó kapcsolata az, ami lehetőségeket teremt az Operaháznak. Ebben talán igaza is van, ám abban is biztos vagyok, hogy az említett két új jelentkező esetében ha ennek bármiféle akadálya van, akkor azok biztosan nem ők maguk.
Hozzátenném, a politikai kinevezettekkel önmagában még nem is feltétlen van baj, hiszen bizonyos fokig ez talán minden regnáló hatalomnak a sajátja. Ráadásul Magyarországon, úgy gondolom, ellenpéldát is találunk a rossz működésre, hiszen a szintén fideszes kulturális kádernek, Káel Csabának például meg kell hagyni, hogy a Művészetek Palotáját nemzetközi színvonalú intézménnyé emelte. Hogy ez mennyiben az ő érdeme, abba persze nehéz belelátni, pont, ahogy Ókovács Szilveszter érdemeibe is nehéz. Ezért a fő érvem marad a sok-sok említett szimbólum, aminek láthatólag sikerült a két művészt úgy a szakma, mint a közvélemény oldalára billentenie.
Végül pedig azt sem szabad elfelejteni, hogy időnként nemcsak az országot irányító kormányok, hanem az intézmények élén sem elhanyagolható, ha a vezetők között felfedezhető a pluralizmus. Így még ha vannak is olyanok, akik számára nem elég meggyőzőek az általam elmondottak, fontos látni, hogy nemcsak önkényes érveim szólnak a két jelölt mellett, hanem az idő is.
Az Operaház kapcsán pedig valljuk be – még ha Kesselyák Gergely szerint vannak is Ókovács Szilveszternek érdemei az Operaház megújításában –, az aktuális nemzetközi standardok által állított kihívásoknak jelen formájában az intézmény nem biztos, hogy megfelel. Ha nézőszámban ez talán kevéssé is érhető tetten, de nem biztos, hogy minden évben a Bánk Bán unásig való ismétlése az, amely felteszi az Operaházat a nemzetközi térképre. Ha valamiben, hát ebben a szó szoros értelemben vett szakma bizonyosan kompetensebb a régi-új vezetőnél.
Ókovács Indexszel folytatott magánháborúja pedig amellett, hogy méltatlan egy közszereplőhöz, azt a kérdést is felveti, hogy vajon a Kesselyák Gergely által adott interjú közvetlenül szerepet játszott-e annak kirúgásában. Mi ezt természetesen nem tudhatjuk – talán maga Kesselyák Gergely sem tudhatja. A feudalizmusban persze a nemtudás semmire sem mentség, hiszen a hűség a „minden”.
A szerző szociológus
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
