Az Orbán-kormányok 12 éve arra kondicionálják az embereket, hogy pusztán az anyagiakban mérjék az életük „színvonalát”, a boldogságuk és megelégedettségük szintjét. Ha nő a gazdaság, ha „jól megy a szekér”, akkor vagyunk boldogabbak, akkor élünk jól vagy jobban – szól a napi mantra. Ha munka van, akkor minden van. Ha alacsony a rezsiszámla, ha van 13. havi nyugdíj vagy adóvisszatérítés, ha olcsó a benzin, a sertéshús és a csirkefarhát, akkor nincs miért panaszkodnunk, hiszen jól élünk. Ha a válság árát nem az emberek, hanem a cégek, az EU, vagy bárki más fizeti meg, akkor jó nekünk.
Az üzenet érthető és kellemesen egyszerű. A lényeg, hogy mennyi pénzed, milyen anyagi lehetőségeid vannak, milyen mélyen tudsz betagozódni a fogyasztói társadalom sémáiba a saját fogyasztói kosarad bővítésével. Mindez kijelöli az életed célját, a pénztárcád/bankszámlád „telítettsége” pedig az eredményeidet. Aki pedig hozzásegít az ilyesfajta eredményességhez, arra csupán szavaznod kell 4 vagy 5 évente. Nem vár tőled mást, csak hogy hatalmat adj neki, és rábízd a boldogulásodat.
Ha az efféle életfelfogást olyasvalakik sulykolják, akiknek akkora terük van a nyilvánosságban, mint egy 12 éve regnáló kormányzatnak, annak bizony súlyos lenyomata van a társadalomban. Az emberek jó része belesimul ebbe a gondolkodásmódba, egyre inkább magáénak érzi, hiszen nap mint nap ezt hallja, ha pedig nincs mellérakva semmiféle alternatíva, akkor az egyetlen létező lehetőségként értelmeződik benne, és bármi más szinte elgondolhatatlanná válik számára.
Mi lenne az alternatíva?
Az anyagi biztonság fontos, de nem attól lesz valakinek teljes és boldog az élete, hogy több és több terméket tud megvásárolni a boltokban (ugyanis lényegében ezt jelenti a gazdasági növekedés). A munka is fontos, de nem önmagában. A munka ne csak legyen, hanem legyen értelmes, olyan, amit a végzője (aki az életidejének tipikusan legalább a harmadát ezzel tölti) szívesen csinál, akár hivatásának érez, nem pedig csupán a munkaidő leteltét várva elvisel. Szerintem ez is meglehetősen világos és érthető szemlélet. Kár, hogy nemigen kommunikálja senki a mai magyar közbeszédben. És nemcsak, hogy érthető, hanem sokkal inkább összhangban is van bármiféle keresztény értékrenddel, amire hivatkozva a kormány folyamatosan a pénztárcák felé irányítja az emberek figyelmét. Nem mellesleg a tudomány pszichológiai kutatások segítségével is alátámasztja: az anyagi lehetőségek bővülése egy alapszinten (napi betevő, lakhatás) túl nincs összefüggésben a hosszú távú boldogság- és elégedettségérzettel. Ez ugyanis más dolgokon múlik (szociális kapcsolatok megléte és minősége, értelmes munka, pozitív jövőkép, stb.). A kérdés csak az, hogy miért kell ezt magyarázni egy állítólag keresztény alapokon nyugvó kultúra állítólag keresztény értékrenden alapuló kormányzása alatt.
Ha most valaki azzal jön, hogy sokaknak nincs lehetősége azon túl gondolkozni, hogy hogyan fizeti ki a rezsit hónap végén, vagy hogy van-e munkája, vagy sem, így minden, ami ezen túl van, luxus a számára, akkor azt (mint érvet) készséggel és sajnálattal elfogadom. Csakhogy ez nem egy szimpla ténymegállapítás, hanem a nyugati civilizáció tragédiájának a beismerése, a kulturális értékeink megtagadása.
Ugyanis eszerint arról van szó, hogy dacára minden csodás technológiának, ezer évek óta tartó folyamatos, pozitív irányú fejlődésnek (ahogy azt a haladásmítosz képviselői rendre hangoztatják), odáig sem sikerült eljutnunk, hogy emberek tömegei ne a legalapvetőbb egzisztenciális (és a fogyasztói társadalom által rájuk terhelt) kényszerek fogságában vergődjenek egész életükben, hanem legyen lehetőségük, mozgásterük olyasmivel tölteni az életük jelentős részét, aminek értelmét is látják, illetve legyen idejük és igényük arra, hogy az anyagiakon túl gondolkozzanak a világ kevésbé materiális dolgairól, élvezzék és műveljék a művészeteket, és találjanak maguknak valamit, amitől az életüket értelmesnek érezhetik. Ha mindez nem sikerült, akkor mégis mi a csudára volt való a növekedésnek, a technológiai fejlődésnek, a „haladásnak” ez a végtelen és egyre fokozódó hajszolása? Erre tessenek szíves válaszolni!
A valóság is érdemel néhány szót
A valóság összefüggések sokasága, nem pedig arról szól csupán, hogy az állam vagy az EU ad-e pénzt, vagy sem, illetve hogy mit tudunk megvenni a boltban. Az államnak (és az EU-nak!) a pénze tőlünk, adófizető állampolgároktól származik. Ha a rezsiszámla alacsony, az lehet csak látszólagos, hiszen ha állami közműszolgáltatóról van szó, ami piaci áron veszi például a gázt, akkor hiába a fixált fogyasztói ár, a különbséget az adóforintjainkkal úgyis megfizetjük.
A multi cégek működését nem lehet különválasztani a fogyasztásunktól, így a felelősségünktől sem, hiszen tulajdonképpen mi finanszírozunk a vásárlásainkkal mindent, amit megtesznek. Ahogy a fogyasztásunk mértéke generálja a természet kizsákmányolását is, hiszen mindennek az előállításához, amit megvásárolunk, terület, anyag és energia szükséges. Több fogyasztás pedig alapvetően mindebből többet igényel. Több ember több fogyasztása pedig duplán többet. (Ezzel nem tagadom a vállalatok felelősségét a világunk alakulásában, csupán nem vagyok hajlandó a népszerűség kedvéért kivenni a képletből a fogyasztót, az embert, aki mindennapi döntéseivel alapját képezi a rendszernek és fenntartja azt.)
Akkor is így van ez, ha mindez egy globalizált világban, ahol a takarmány Dél-Amerikából, a ruha Bangladesből, a kávé és a kakaó Afrikából, az okostelefon pedig Kínából jön, nem közvetlenül a szemünk előtt zajlik. De ez csak néhány egyszerű, kiragadott példa az összefüggések tömegéből, amit igyekeznek a hatalom birtokosai elrejteni előlünk. A lényeg, hogy bármily csábító, ne higgyünk a végletekig leegyszerűsítő, az önnön felelősségünket tagadó, a lelkiismeretünket és emberségünket eltompító világmagyarázatoknak.
Rezsicsökkentés
Ahogy alighanem mindenki érzékeli, ez az egyik agyonkommunikált törekvése az Orbán-kormányoknak, ami – megjegyzem – ráadásul egy tipikus baloldali gazdaságpolitikai elem, és ami kísértetiesen emlékeztet az elmúlt „átkos rendszert” egy ideig fenntartó intézkedésekre. Persze ettől még lehet a baloldalt szitokszóként használni és 30 éve folyamatosan kommunistázni, nem zavar ez szinte senkit, hiszen van-e bármi értelmük ezeknek az ideológiai, értékrendbéli irányvonalaknak (bal- és jobboldalnak) ma már az identitásképző szerepükön túl? Hiszen nincsenek összefüggések, csupán kontextust és árnyalatokat nem ismerő egymondatos állítások vannak, no meg pénztárca, fogyasztás és életszínvonal.
Ahogy tudjuk, a kormány az utóbbi hetekben rákényszerült, hogy visszavegyen a rezsicsökkentésből. A döntés önmagában, a jelen gazdasági helyzetben érthető, és egy, az eddigieknél vélhetően igazságosabb szabályozást eredményez (bár ennek megítéléséhez jó volna tudni, hogy a nagyobb fogyasztás valóban tipikusan luxusigényekből fakad-e, vagy inkább kevésbé tehetős emberek rosszul szigetelt és gyenge hatékonyságú ingatlanjainak fűtéséből). A nagy probléma nem ez, hanem sokkal inkább az, hogy miután sok évig elzárták az embereket az energiafogyasztásuk valós költségeitől, és arra kondicionálták őket, hogy alapvetően a pénztárcájukra fókuszálva ítéljenek valamit jónak vagy rossznak, elfogadhatónak vagy utálatosnak, sikerülhet-e most megértetni velük olyan lépéseket, amelyeknek ezen túlmutató célja, értelme van.
Viszont nem is tudom, melyik válasznak örülnék igazán. Ha ugyanis sikerül, akkor egyfelől örülhetek, mert csak nem sikerült teljesen elanyagiasítani az emberek gondolkodását, viszont szomorú is lehetek, mert továbbra sem fog meginogni egy olyan kormányzat hatalma, amely minderre továbbra is törekedni fog. Ha nem sikerül, akkor pedig meginoghat ugyan a jelenlegi politikai vezetés hatalma, viszont egy olyan társadalmat kéne vezetnie egy remélhetőleg bölcsebb rezsimnek, amely összességében nem lát ki a szűk matériából. Nehéz kérdés, de szerencsére ezt nekem nem is kell eldöntenem, hiszen az élet úgyis megválaszolja.
