Az idén a hírek szerint a szokásosnál hosszabb lesz a téli iskolai szünet, nyilvánvalóan a fűtési nehézségek következményeként. Volt már erre példa, nincs új a Nap alatt. Ez a mostani helyzet persze csak az ifjabb generációknak szokatlan, mi, megvénültek átéltünk már párszor hasonlót. Az meg már olyan régen volt, hogy csak kevesen emlékeznek rá. Akkor, a mi gyerekkorunk, fiatalságunk éveiben az volt a neve, hogy szénszünet. Derék bányászaink három műszakban – ahogy ők mondták: sihtában – dolgoztak, mégsem volt elegendő fűtőanyag. Pedig a föld mélyében folyt a „széncsata” veszettül. Végül néhány kemény év alatt, természetesen „Rákosi Mátyás elvtárs bölcs vezetésének köszönhetően”, szorgos bányászaink megnyerték a széncsatát. De ne hallgassuk el, hogy a bányászoknak besegítettek a klerikális reakciósok és az egyéb deklasszált elemek, akik a börtönbüntetésüket bányamunkával töltötték.
Sajnos az időjárás olyan volt akkor is, hogy nem alkalmazkodott az emberek kívánságaihoz. Hiába mondta Sztálin vagy valamelyik más vezető szovjet elvtárs, hogy az ember leigázza a természetet. A leigázás különben is elég nehéz feladat, főként a természet esetében. Az elmúlt század közepén pedig még voltak is igazi telek sok hóval és fagyos hideggel. Amikor pedig a magyar kommunistákon és a diktatúrájukon kifogott az időjárás, következett a szénszünet.
A tanulmányaimat a kisteleki elemiből lett általános iskolában kezdtem, amikor a legerőteljesebben folyt a „ki kit győz le?" terrorral vegyített politikai hadművelet. A hatalomra törő hazai kommunisták ennek során nem válogattak a módszerekben. A sima választási csalásoktól a provokációkon át az akasztásokig mindent bevetettek, és fáradozásuk, ármánykodásuk 1948-ra sikerre vezetett. El is nevezték ezt az évet a fordulat évének. Az iskolákban az osztálytermek faláról lekerültek a feszületek, megszűnt a hitoktatás, uralkodóvá vált a marxizmus-leninizmus eszmeisége, a cserkészekből úttörőket csináltak, a nagyobbakból hamarosan DISZ-tagokat. Csak a téli hideg, az nem változott. Otthon reggelre jégvirágosak voltak az ablakok, a villamosokból nem lehetett kilátni a ráfagyott pára miatt.
Másodikos koromtól reggelente a táskámba bekerült az olvasókönyv, egy kockás és egy vonalas füzet meg a tolltartó, bár utóbbit nem mindenki engedhette meg magának. Nekem volt, fából készült, mert a nagyapám tanult szakmája szerint asztalos lévén, csinált nekem egyet. A tintásüveg egy spárgán kívül lógott-himbálózott a táska oldalán, mert ha netán összetört, legalább a többi említett becses holmit nem piszkolta össze. Az uzsonna számunkra ismeretlen fogalom volt.
Ezt vitték magunkkal az iskolába a diákok, az elsős is, meg a felsős is. Volt azonban jó néhány év, amikor a fűtési szezon idején mást is vittünk, mert vinnünk kellett. Otthonról tűzrevalót az osztályokban lévő vaskályhába. Reggel összepakoltak a szüleink egy nagyjából 15-25 centi átmérőjű kis csomagot, az elvárások szerint tűzifát valami használt szíjjal vagy csak spárgával összekötve. Ezeket a pedellus bácsi vette át, és használta a tantermek fűtésére. Voltak szegényebb családba tartozók, vagy ahonnan többen is jártak iskolába, akik időnként kukoricacsutkát csempésztek a fadarabok közé,, legrosszabb esetben csak azt hoztak, aminek a fűtőértéke egyenlő volt majdnem a nullával. Ők rendszerint kokit kaptak a fejükre a fűtéssel is foglalkozó pedellustól.
Mindez így is csak csepp volt a tengerben, mert a tantermek az üldögéléshez elég hidegek maradtak. Nem volt más megoldás, a tanítók meg a diákok is télikabátot viseltek az alig fűtött osztálytermekben.
Ha pedig este hazamentünk, a néprádióban vagy a még egyszerűbb vezetékes rádión mást sem hallottunk, mint azt, hogy nagy szorgalommal építgessük csak a szocializmust, amikor majd mindenki a munkája alapján részesül a termelt javakból, és ezen keresztül elérkezünk az ígéret földjére, amikor már mindenki szükségletei szerint részesül minden evilági jóból. Ez lesz majd a kommunizmus. Ilyenkor mi vágyakozva csak egy kis szénre gondoltunk, amivel egy csipetnyi meleget lehetne varázsolni az öreg vályogból épült iskola éjjelente lehűlt tantermeibe.
Apám pedagógus volt, ugyancsak Kisteleken. Nyaranta a komájával – aki szintén tanító volt – dolgoztak meg a téli tüzelőért. A közelben a háború alatt tarra vágott akácoserdő tuskóit szedegették ki a földből ásóval, lapáttal, csákánnyal és baltával. Ingyen megkapták, ha kiszedik és elviszik. Kegyetlenül kemény munka volt, főleg, amikor már kint volt a tuskó, és az otthoni széthasogatásra került sor baltával vagy ékkel. Ebből lett a téli tüzelő. Ezt vittem én az iskolába, meg az apám is. Hiába mondták egyes kartársak neki, hogy a tanerőnek nem kell vinni, ő hajthatatlan maradt, mert nem akart más fájának tüzénél melegedni vagy inkább csak kevésbé elgémberedni. Akkor szegény már elég beteg volt, csak nem volt hajlandó tudomásul venni róla. Belebetegedett abba, amit látott és amiben része volt a Szovjetunióban, a hadifogolytáborban; abba, hogy ha akarta, ha nem, az Urálban egy bánya mélyén kellett rakosgatnia az ottani szocialista társadalom alapjait. Ennek a következménye lett a 45 éves korában bekövetkezett halála. A római katolikus szertartás szerinti szegedi temetésére és onnan vissza fűtetlen vonaton utaztunk. Este hazatérve ugyancsak fűtetlen lakás fogadott bennünket.. Hetven év telt el azóta. És most ismét ott tartunk, mint akkor, hiszen az idei télen az iskolákban időnként nem lesz sem fűtés, sem tanítás, mert nem lesz elegendő szén, vagyis újabban gáz, de szünet az lesz. Meg olyan is lesz, ahol a lakás is fűtetlen marad.
