Manapság veszélyes, de legalábbis konfrontáció vitába bocsátkozni. Nincsenek jóízű beszélgetések, miután valaki politizálásba kezd, mert hirtelen hangos lesz a szó, kipirul az arc, s kéretlenül is törvényt ül az álláspont. Mint kormánykritikus, látens árulónak érzi magát az ember, amikor egy volt gyurcsányista habzó szájjal ágál Orbán mellett, még akkor is, ha következetesen ellenforradalomnak nevezi ’56-ot. A kormánypárti pedig egyszerűen csak ideges, vádló és agresszív, mert nap mint nap pallérozzák verbális „támadó ösztönét”.
Nagyon különbözünk most is, de a baj más. Van valami végleges ebben a mostani másmilyenségben. Talán a „nem lehet visszacsinálni” élménye. Miért lettünk ilyenek, mikor, és mi vagy ki által, nem tudhatjuk. Arra viszont emlékszem, hogy néhány évtizeddel ezelőtt még érvek ütköztek, és nem indulatok. Csurka például a kilencvenes vagy a kora kétezres években tudott úgy írni a Magyar Fórum hasábjain a globalizáció veszélyeiről vagy a nyugati világot uraló liberális hegemóniáról, hogy azon sokak eltöprengtek, akár az ehhez a témához erős szkepszissel viszonyulók is. Mert a stílus volt más. Csurka István, Tamás Gáspár Miklós, Lengyel László, Hankiss Elemér, hogy csak néhány nevet említsek, szofisztikáltan, irodalmi vagy éppen filozofikus felhanggal beszéltek, írtak, olykor nagyon különbözve egymástól.
Most gyalázatos árokásás, kútmérgezés folyik, ráadásul tudatosan adagolt proletár indulattal. A szenny felülről lefelé szivárog, s itt lassan szétfolyik. A kormánypárti médiumok megmondói NER-kompatibils narratívába helyeznek minden hírt, minden véleményt, és az alultájékozott kispolgár nem tud különbséget tenni a jól fésült, szimpatikussá dizájnolt arcok finom mosollyal tálalt megközelítései, valamint a tényleges és a valóságos között. Ez az oka annak, hogy családi beszélgetések, baráti sörözések alkalmával ismét kialakult a „tabu”, mint kerülendő témafelvetés pusztán annak érdekében, hogy fontos, szeretetteljes emberi kapcsolatok meghitt, megtartó békessége fennmaradhasson. Én is visszafogom magam, és mosolygok, amikor egy finom halászlé mellett idős ismerőseim, akiket szeretek, épp a demokrácia káros voltát magyarázzák az Orbánék által szájba rágott, unásig hallgatott mantrákat, szófordulatokat használva. Visszafogom magam, mert, ahogy mondani szoktuk, „nem ér annyit”. Ha szólnék, ha vitába bocsátkoznék, ha mindenáron ellentartanék a nyilvánvalóan hamisnak, azt kockáztatnám, hogy a bensőséges együttlét esetleg örök haraggal ér véget. És bár az se járja, hogy mindig befogjuk a szánkat, én, s gondolom, még sokan vagyunk így ezzel, úgy döntöttem, csak azért sem veszítem el ezeket az embereket, mert egyszerűen nem hagyom, hogy ennek az agyafúrt és végletekig immorális hatalomnak ez is sikerüljön. Kikérem magamnak! Persze fájdalmas azt látni, mennyire arat a sekélyesség.
Sokszor hallom, családokat, baráti társaságokat, munkahelyi közösségeket vert szét a NER-propaganda politizálása. Közhely, hogy talán minden általuk elkövetett gyalázatosság közül ez a legnagyobb bűn. A békétlenség mint sűrűn szőtt háló fonja körül társadalmunkat, s csendet teremteni a zajban óriási feladat. A tematizált hazugság megafonja harsog, recseg ismét, immár egy bő évtizede. Nehéz ezzel itt, a huszonegyedik század húszas éveiben mit kezdeni, hisz egyszer már el mertük hinni, hogy ezután másképp lesz. Az idősebbek a politikai árok mindkét oldalán bénultan figyelik egymást, s nem tudnak összemosolyogni, hidat képzelni, a fiatalabbak vergődnek, ki az egzisztenciális harc mezején, ki pedig tehetetlenségében. Vannak, akik posztolnak a virtuális közösségi térben, mert valahol el kell mondani, ki kell kiabálni azt a képtelenséget, hogy hiába nincs vagy alig van már orvos vagy matektanár, a tömeg mégis, sajátosan magyar önsorsrontással a megmaradtakat szidja, mert a propagandisták, s persze az „Örökifjú” odafent eldöntötték, fenn kell tartani az ellenségkép-politikát. Vannak, akik cikket írnak, vagy novellát, esetleg regényt, mert azt gondolják, ezzel még tehetnek valamit, s talán nincs veszve minden. A szó teremtő ereje, ugyebár. Legyen igazuk.
Az biztos, már én sem akarok vitatkozni. Néha írok ezt-azt, és igenis azért, mert továbbra is hiszem, hogy a szó leírva még mindig lehet erő. Kell, hogy az legyen. Ha végképp bebizonyosodik, mindez idealizmus, majd abbahagyom. Vitatkozni most viszont meddő és teljesen értelmetlen.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/37. számában jelent meg szeptember 15-én.
