Hol csúszott félre a magyar rendszerváltás, hová jutottunk mostanra? A Magyar Nemzetnél hagyománnyá vált, hogy a karácsonyi számban fontos társadalmi kérdésekről szólaltattunk meg neves közéleti szereplőket. Ezúttal a hamarosan a 30. születésnapját „ünneplő” rendszerváltozásról mondták el véleményüket ismert személyiségek a Magyar Hangnak.
Jeszenszky Géza: Ismét utat tévesztettünk
Most jelent meg Csaba László könyve Közép-Európa legutóbbi három évtizedéről, ez 250 oldalon vonja meg a rendszerváltozás mérlegét. A kommunista diktatúra és a csődbe jutott gazdasági rendszer megváltozását – a rendszer haszonélvezőit leszámítva – mindenki kívánta. A társadalom, sőt a párttagok többsége belátta, hogy a Szovjetunió és csatlósai reménytelenül leszakadnak, elmaradnak a Nyugat életszínvonalától. A dörzsölt öregek, mint Horn, és a fiatal technokraták, mint Németh Miklós már rég nem hittek a kommunista eszmében.
A rendszerváltozás nem csúszott félre, megtörtént a politikában és a gazdaságban is. A lelkekben viszont nagy csalódást okozott, hogy az életszínvonal az emelkedés helyett süllyedt – hogy nem annyira, mint a legtöbb sorstársnál, azt nem vették észre, de ez nem is érdekelte az átlagembert, aki nem is tudta, hogy a túlidealizált nyugati rendszer velejárója a munkanélküliség, a laza helyett a kemény munka. Láthatóvá vált, sőt ténylegesen is nőtt a bűnözés, beleértve a „kékgalléros” gazdasági jellegűt. A politikusok, kivált a kormánypártiak lejáratásában élen járt a döntő többségében ellenzéki sajtó, róluk hamis információk terjesztésében pedig a bulvársajtó.
Fenntarthatatlan a jelenlegi magyar növekedési ütem | Magyar Hang
Szépek a számok, de egészségtelen a magyar gazdaság szerkezete. Csaba Lászlót, Bod Péter Ákost és Pogátsa Zoltánt kérdeztük.
A föld reprivatizálását meggátolta az Alkotmánybíróság, a házak, lakások esetében pedig addigra nagyrészt megtörtént a privatizáció, a lakóknak történő eladás. Az államosított tulajdont még vissza lehetett volna adni, de a már magánkézben lévőt csak az új tulajdonosok teljes kártalanításával. Mindez a kommunista rendszer bűne, öröksége volt, de jóvátételére Dárius kincse sem lett volna elég. Ahogy Antall mondta, nem volt egy szovjetek által meg nem szállt Nyugat-Magyarország, amely szanálhatta volna Szovjet-Magyarországot. Az Antall-kormány leállította a gyárak, cégek addigi „spontán” privatizálását, és megállapította a tartósan állami (köz)tulajdonban maradók meglehetősen széles körét, de ezt a Horn-kormány felrúgta.
Végül az emberek beletörődtek az új tulajdonviszonyokba, és örülnek az életszínvonal emelkedésének. Nem törődnek a leszakadók tömegével, és nem tudják, hogy a legtöbb sorstárs ország jobban teljesít, hogy ki-ki a maga szerencséjének kovácsa, és hogy aki kimarad, mondjuk, az euróövezetből, az bizony lemarad.
Milyen kilátásaink vannak a jövőre nézve? A jó külpolitikai útról, a nyugati orientációról nagyrészt letértünk, a klánok uralta Moszkvával és a Tienanmen tér Kínájával haverkodunk. A gazdaságban dominál az államkapitalizmus (a kínai modell) és a kormányközeli elit (az „oligarchák” – az orosz–ukrán modellje) kezében a vagyon, az oktatás minősége egyre rosszabb, a bűnüldözés szelektív, a vagyoni különbségek frusztrálók, a nyilvánosság korlátozott, a közérdek háttérbe szorult.
Cserhalmi György: Felejtsük el az elmúlt harminc évet! | Magyar Hang
Mészáros Lőrinc gazdagodásának az egész országot kellene bosszantania. De nagyon - mondja Cserhalmi György, aki épp harminc éve, 1989. március 15-én mondta el az ellenzék 12 pontját a televízió épülete előtt. Az interjút keresse a Magyar Hang március 14-én megjelent 2019/11. számában! Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!
A rendszerváltozás eszméitől eltávolodtunk, helyes céljait elhagytuk, ismét utat tévesztettünk. Új, hiteles személyekkel vissza kellene térni a liberális demokráciához és a szigorúan ellenőrzött piacgazdasághoz.
Kiss Gy. Csaba: Nehéz idők elé nézünk
A vesszőparipámmal kezdem: furcsa hungarikum a rendszerváltás, -változás terminus. Máshol fordulatot mondanak, átalakulást, a kommunizmus bukását hangsúlyozzák. Nálunk a posztkommunista erők érdekeinek felelt meg ez az egyébként az SZDSZ első programjából származó kifejezés. 1988–89-ben az ország legsúlyosabb gondja volt a gazdasági csődhelyzet. A társadalom nagy többsége pedig mentálisan azonosult a rendszerrel, fel sem fogta, miről van szó. Miközben a birtokon belüliek készültek hatalmuk átmentésére.
Hol csúszott félre a rendszerváltás? Nemhogy elszámolásra nem került sor, még számadás sem készült. Hatalmas morális mínusszal kezdtünk kimászni a puha diktatúra iszapjából. Jelképesen sem búcsúztunk el a diktatúrától. A társadalom számára nem lett egyértelmű, hogy a kádári gulyás hitelből készült. Rögtön az elején pedig a legtöbb szavazatot szerzett pártok a választópolgárok feje felett kötöttek megegyezést. A gazdasági és médiaelit jelentős része pozíciójában maradt, így elmaradt az újrakezdés öröme.
Nehéz valódi önállóságot elérni a perifériaországoknak | Magyar Hang
Számos példa bizonyítja, hogy a szabadságharcosok a függetlenség kivívását követően önkényuralmat vezetnek be – mondta Farkas Attila Márton.
Az elmúlt évtizedben alapvető változások történtek. Közben a különös „restauráció” éveiben, 2002 és 2010 között szintén eljutottunk a csőd közelébe. Másképpen tekintünk vissza ma a kádárizmus korára, eltűnőben van a rózsaszín kép, 2006. október 23. ebből a szempontból is szörnyű mementó volt. Megkezdődött szerencsére a XX. század új szemléletű kutatása, létrejött a Nemzeti Emlékezet Bizottsága. Nagy eredménynek tartom a magyar gazdaság stabilizálódását, a családpolitikát. És egyértelműen fontos eredménynek érzem az egyre jobb közép-európai, visegrádi kapcsolatokat.
Nem könnyű azonban a jövőről, még a következő egy-két évről sem beszélni. Nehéz idők elé nézünk. A szűkebb és tágabb világban olyan folyamatok zajlanak, amelyek következményeit nehéz előre látni. Gondnak tartom a magyar társadalom bizonyos szétzilálódását. Nem feltétlenül a politikai vagy kulturális megosztottságára gondolok, hanem a – másképpen nem tudom mondani – „polgártalanodásra”. A mentális romlásra. Milan Kundera szavai jutnak itt eszembe, aki azt írta: „az a világ, ahol általános a tegeződés, nem az egyetemes barátság világa, hanem az egyetemes tiszteletlenségé”.
Lányi András: A hatalom és a nép közötti távolság mit sem változott
Miféle változás? Mi magunk megváltoztunk-e 1989-ben? Az oroszok elmentek, de a magyarok maradtak, amilyenné a huszadik század feldolgozatlan sérelmei tettek bennünket: megtaposottak, gyanakvók, szolgalelkűek. Nincs közös történetünk: ami lehetne, azt nem ismerjük és nem becsüljük, ami sosem volt igaz, azt törvénybe iktatjuk, kőbe véssük (lehetőleg rovásírással).
Abban sincs semmi változás, hogy az ország dolgát valahol a fejünk felett intézik. A hatalom és a nép közötti távolság maradt a régi. Az ipari tömegtársadalmakban a választási procedúrának önmagában nincs nagy jelentősége. A többség elképzelni sem tudja, hogy másképp is lehetne, s nincs mersze hozzá, hogy megkísértse, ha képzel valamit. Ne csodáljuk: sosem volt másképp. Az magyari urak pedig, hogy egymást legyőzzék, habozás nélkül árusítják az országot németnek, muszkának, töröknek ezúttal is. A baloldal és jobboldal nálunk nem politikai, hanem topográfiai fogalom: nyugati vagy keleti urat szolgálsz, azt jelentik. A Kádár-rendszert elfogadtuk, a gulyáskommunizmust megbuheráltuk, így-úgy elműködött. A rendszerváltozást tudomásul vettük. Az Orbán-rendszert is elfogadjuk. Gyurcsánnyal románoztuk az erdélyi magyart, Orbánnal migránsozunk, sorosozunk (mert Európában már zsidózni sem lehet jóízűen).
„Nem elég az ökölrázás, eszmék is kellenek az autoriter rendszer megdöntéséhez" | Magyar Hang
A Fideszbe vetett bizalom bármikor megrendülhet, és a választók hűségét csak a hadiállapot állandósításával lehet megerősíteni – mondta Schiffer András és Lányi András. Páros interjú!
Amiről talán kevesebb szó esik: a magyar értelmiség 1989-ben kivételes helyzetben találta magát. A nemlétező társadalmi erők nevében és helyett szólhatott, intézkedhetett. Elképesztően készületlennek, elbizakodottnak és felelőtlennek bizonyultunk a ránk szakadt történelmi pillanatban, amire, valljuk be, egyikünk sem készült. Leszámítva persze az önmagát privatizáló, liberalizáló és dereguláló állami és pártelitet.
Ami tehát a rendszerváltást illeti, nem csúszott semmi félre. Ahol a polgárosodásból a társadalom többsége kimaradt, ahol a középosztályok léte a mindenkori uralom kénye-kedvén múlik, ahol a nemzeti önbecsülésen támadt hasadást újra és újra csak idegengyűlölettel lehet bevarrni, ahol a nagyhatalmaktól függő helyzet történelmi adottság, ahol az államhatalom ellenőrzi a népet, és a nép nem ellenőrizheti az államhatalmat, ahonnan végül a kezdeményező, mozgékonyabb elem újra és újra elvándorol, attól az országtól ennyi telik.
Lakatos Júlia: Irreális céljaink voltak
1989 körül a legnagyobb probléma az volt, hogy sem Magyarország, sem a világ nem volt felkészülve egy ilyen horderejű változásra, vagyis nem lapult egy terv valakinek a fiókjában „Bevezetés a demokráciába” vagy „Hogyan legyünk nyugatosak?” címmel. Miközben sokféle összeesküvés-elmélet kering a rendszerváltásról, én épp a tudatosság, a „tervezettség” hiányát érzem problémának. Nem volt valódi integrációs stratégiánk, és mind Magyarország, mind pedig a Nyugat túlbecsülte, mekkora változásra képes rövid távon egy ország. Itt azokról a viselkedésbeli mintákról van szó, amelyektől a nyugati demokráciák olyanok, amilyenek. Az állampolgárok csupán a jóléti különbséget érzékelték, csakhogy ennek évszázadok alatt kialakult társadalmi feltételei vannak. Az, hogy miért zöldebb a fű, amint átlépjük a határt Ausztriában, elsősorban nem pénz kérdése, hanem hogy nem engedhetem meg a szomszédom előtt magamnak, hogy elhanyagolt legyen a portám. Ehhez állampolgári nevelés kell. Ehhez azonban bizalmat, közösséget kell teremteni, valódi civil társadalmat, ennek a fejlesztése teljesen kimaradt.
Cserhalmi György: Felejtsük el az elmúlt harminc évet! | Magyar Hang
Beszélgetés 1989-ről, gengszterekről, pitiánerségről. A friss Magyar Hangban!
A rendszerváltás így nem csúszott félre. A rendelkezésünkre álló tudásunkkal, a hozott mintával idáig tudtunk eljutni 30 év alatt. És ez nem is kevés. A sikertelenség érzése a rendszerváltáskor megfogalmazott célok irreális mivoltából ered. De ha a lehetőségekhez mérten nézzük az eredményeket, óriási dolog, hogy személyigazolvánnyal a zsebünkben szabadon mozoghatunk Európában. Megértem, hogy annak, aki ebbe beleszületett, ez nem igazán eredmény, ahogyan annak sem, aki arra számított, hogy 30 éven belül úgy fogunk élni, mint akkor a Nyugat. Azért is nehéz elfogadni azt, hogy a rendszerváltás minden hibája ellenére pozitív végkicsengésű fogalom, mert közben a világ is változik körülöttünk. Vagyis az a Nyugat, amelyhez szerettünk volna felzárkózni, már nem létezik.
Magyarország ma sincs könnyű helyzetben. Miközben a rendszerváltás közelebb vitt minket ahhoz az életszínvonalhoz, amit elképzeltünk, rendkívüli módon növelte a társadalmi egyenlőtlenséget. A meglévő problémáink mellé még számtalan külső kihívás is társul. Egyszerre kellene minimalizálni a káros hatásokat, és szolidárisnak lenni a rendszer veszteseivel, miközben pótolni kellene a hazai hiányosságokat, és fejleszteni a meglévő intézményeket. Arról nem is beszélve, hogy már ma el kell kezdeni felkészülni a következő 50 év globális változásainak várható hatásaira.
Kukorelly Endre: Megelégelni a biosz idiotikosz létformát
A váltás maga volt a legnagyobb probléma. Nekem például fogalmam sem volt, miként lesz ebből valami. Hogyan lehet visszaügyeskedni a kolbászkrémet a tubusba. Nagyjából mindenki váltani akart, nagyjából mindenki mást és másként. A kolbászkrémet például leváltották: túl sok jó-kismagyar dolog eltűnt, szanaszét privatizálták az országot.
Országos volt a pusztítás – ezt valahogy meg kellett volna akadályozni. Meg is lehetett volna sok mindent, ám a döntéshozók túlaggódták: tutira mentek, a megúszásra. Innen nézve csak retorika Antall szövege a kamikazekormányról, ahhoz akkor alaposan, durván bele kellett volna menni! A leglátványosabb, ahogy az aktanyilvánosságot megúszták, ezzel végképp nem tudok mit kezdeni. De, mondom, hogy például a politikai hatalmat kvázi elengedők így túléltek, ráadásul átmentették a gazdasági hatalmat, így pedig, miközben az árszínvonal elérte a „Nyugatot”, a lerabolt országban a bérszínvonal semmit nem közeledett hozzá, az államadósság meg horribilissé nőtt. Ez horror.
Holdudvar és roncstársadalom | Magyar Hang
Ha megérik a helyzet a változásra, akkor az nagyon gyors lehet – Gondolatok Tölgyessy Péter előadása után.
Mennyire sikerült ezeket a problémákat 30 év után orvosolni? Ezeket sehogy. A helyzet olyan, amilyen: kinek milyen, az üléspont definiálja az álláspontot. A potenciál mindenképp beláthatatlanul nagyobb annál, mint ami újra meg újra megvalósul belőle.
A profi politikacsinálók ugyanis – tudják vagy nem, érdekeltek a status quo, a treuga Dei fenntartásában – túlzottan benne vannak a buliban. A megoldás: ha lehet más a politika – és rögtön rögzítsük is, hogy most nem egy létező párt nevét mondtam ki –, tehát ha az egész politikai establishment elhúz. Persze miért húzna el? Ha a’ zemberek kritikus tömege felébred a kómából, megelégeli a köz dolgaival nem törődő biosz idiotikosz létformát, felfogja, hogy a politika/politizálás civil dolog, ha a biosz politikoszt, a politikát mint életformát választja. Ha nem, akkor marad, ami volt. Elvégre süt így is a nap, ha kedve támad sütni.
Konok Péter: A problémák adják a mai rendszer alapját
Kérdés, hogy valóban megváltozott-e a rendszer. A késői fogyasztói „szocializmusból” a korai neoliberális rablókapitalizmusba (a privatizációnak nevezett korántsem eredeti tőkefelhalmozásba) valójában nem a jórészt csak szimbolikus politikai rendszerváltás vezetett át, hanem a rendszer – és vele a társadalmi mentalitás – átmentése. Hamar kiderült, hogy szinte minden igaz volt, amit a „szocialista” ideológia a kapitalizmus hátrányairól állított, és szinte minden hazugság, amit a saját előnyeiről. Ez persze visszafelé is így volt. Egyfajta negatív konvergencia valósult meg: a régi-új társadalmi rendszer mindenhonnan a legrosszabbat vette át.
Mindezek után elmaradt a múlt feldolgozása, és így sokszor felismerhetetlenné vált a jelen. Az ügynökakták kérdése ennek emblematikus pontja ugyan, de itt sokkal tágabb társadalmi jelenségről van szó. A Kádár-korból és még régebbről hozott viszonyulások, az erős állam, a határozott vezetés iránti igény, a „biztonság kontra szabadság” dilemmaként való felfogása olyan mentalitásbeli örökség volt, amellyel a politikai elitek – kormányon vagy ellenzékben, mindegy – mindenkor vissza tudtak élni, és kivétel nélkül vissza is éltek. Frappírozva: a rendszerváltás azon csúszott félre, hogy a közjogi változásokat nem követték a közönség változásai.
Ezeket a problémákat nemhogy orvosolni nem sikerült, de ma a rendszer alapját adják. A kialakuló szisztéma – amit kissé slendrián módon „populizmusnak”, „illiberális demokráciának”, netán „hibrid rendszernek” nevezünk, én posztmodern diktatúrának hívnám – éppen arra alapoz, hogy az információ monopolizálásával és átértelmezésével kihasználja a magyar társadalom igényét a tájékozatlanságra. A tudás, vagyis a világgal való szembesülés kényelmetlenségével szemben egyfajta irányított biztonságot kínál. Ezzel szerez olyan legitimációt, amellyel szinte bármit megvalósíthat, amihez kedve szottyan, legyen az valamiféle torz társadalommérnöki elképzelés vagy éppen az ország teljes lerablása.
Egységből kétségbe - Látlelet Magyarországról | Magyar Hang
Ma Magyarországon párhuzamos valóságokban élünk egymás mellett, és világaink között szinte megszűnt az átjárás.
A kilátások nem jók. A magyar társadalom ijesztő torzulásai egy erős, bár nem kizárólagos nemzetközi trendbe illeszkednek. A rendszer sokkal mélyebben gyökerezik, mint egy kormányzat uralma. Az ellenzék éppúgy beletartozik, mint számos – akár jóindulatú – kezdeményezés. A kormányzat előbb-utóbb saját súlya alatt is összeroppanhat, az ellenzékről pedig kiderülhet, hogy semmire sem jó. De az a végtelen társadalmi rombolómunka, amit a különféle kormányok – különösen Gyurcsány és Orbán kormányai – véghez vittek, ennél tartósabbnak fog bizonyulni. Ez azonban, ha sor kerül rá, nem különlegesen „magyar” probléma lesz, hanem az itteni problémák olyan általános problémák helyi kiadásai, amelyekre csak globális válaszok születhetnek. És lehet, hogy egyáltalán nem fogjuk szeretni ezeket a válaszokat.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 32. számában jelent meg, 2018. december 21-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még az ünnepi számban? Itt megnézheti!
